Ragaszkodástól az elengedésig

Balogh Barnabással, a Hosszúpályi Református Gyülekezet lelkészével, a Debreceni Hospice Ház Alapítvány felügyelő bizottsági tagjával Porkoláb Gyöngyi mediátor, a Befejezetlen mondatok című sorozatunk szerkesztője, a Debreceni Hospice Ház Alapítvány kuratóriumi elnöke beszélgetett.

P.GY. Lélekbeszélgetések révén olyan támpontokat, módszereket szeretnénk adni, amellyel tudunk segíteni a mindennapokban azoknak az embereknek, akik valamilyen oknál fogva nehéz helyzetbe kerülnek, veszteség éri őket. Az elmúlt két évben számos élményt szenvedett el sok ember, egy sor veszteség megélés szokatlanul ért bennünket. Te, aki egy közösséget fogsz össze, közösséget építesz, egy pici településén Hajdú-Bihar megyének, mit láttál, mi volt a legnagyobb nehézség, amit veszteségként éltek meg az emberek az elmúlt időszakban a mindennapjaikban?

B.B.: Hálásak vagyunk a technikának, hogy tarthattuk a kapcsolatokat, de azért voltak befejezetlennek tűnő mondatok így is. Amikor megszűnik egy adás, nem azért szűnik meg, mert rosszul lett a lelkész, vagy a színész, hanem egyszerűen valahol, valami befejeződött. A félelem volt az, ami nagyon megtalált bennünket. Aki nem kapta el a vírust, azt a félelem tartotta rettegésben, aztán az oltástól való félelem. Ha a kapcsolattartási lehetőségemtől foszt meg, és magamba zárkózok, az a legrosszabb. Pont ma délelőtt egy néniről, hogy vasárnap még istentisztelet előtt meg akarta etetni a tyúkokat, elesett, nem volt, aki felemelje, délután 4-kor találták meg az udvaron. Tehát mit veszítünk el? Azokat a kapcsolatokat, amelyek addig sokkal jobban működtek.

P.GY.: Miben láttad a közösség szerepét ebben az időszakban? Általában mit jelent a közösség ereje az egyén életében, amikor nehéz élethelyzetbe kerül, vagy amikor veszteség éri? Mit tud adni, túl az általános válaszokon? Mi az az erőforrás, amit tud kapni a közösségből az egyén?

B.B.: Ez az, amit leginkább megtámadott a vírus, ezt nagyon fájlalom, ezzel küzdöttünk az elején. A közösségi összetartozást, a ragaszkodást, a találkozásokat támadta, ez egy nagy merénylet volt részéről. Nem szeretek túl sokat beszélni róla, mert nem szeretném, hogy felértékelődjön. Azt szeretném, hogy azt lássuk mik a mi variánsaink, a mi válaszaink erre, előtte vagyunk egy lépéssel, mert az a fránya kis lényecske mit tud velünk tenni. A közösséget érzékenyíteni is tudta, nemcsak érzékennyé tenni.

P.GY.: Milyen módon?

B.B.: Olyan módon, hogy az ember önmagára is figyelt, és a másikra is megtanult odafigyelni. Persze ingerlékenyebbek voltunk ebben az időszakban, ez igaz, de odafigyelni a másikra pl: bevásárlásnál, ne várjam már, hogy felhívjon, felhívom én…

P.GY.: Ti hogyan tudtatok ebben segíteni? Volt-e valami újszerű „protokoll”, vagy bármi amiról azt gondoltátok, hogy ezt most fel kell építeni? Volt-e valami jelzőrendszer, amit be tudtatok kapcsolni? Visszaemlékszünk általános iskolából, volt a „riadólánc” . A bajban nagyon sok módszer, termelődik vagy alakul ki, amit addig nem is gondoltunk volna, hogy működhet.

B.B.: Az összefogás példás volt. A vírus belebújt a pólusainkba, a sejtjeinktől az internetkapcsolatainkig, az előadóművészek életébe, sok mindent romba döntött. De aki tudott leleményes lenni, megtalálta az utat a hívek felé és a hívek is megtalálták a lelkészt. Voltak hívások, megkeresés, lehetőség a beszélgetésre. Nem zárkóztak el a temetéseken attól, hogy mi most szolgáljunk. Volt olyan, hogy nekem kellett eltemeti a katolikus gyülekezeti tagot, mert a pap bácsi idősebb, mint én, félénkebb is. Lényegtelen hogy milyen vallású volt.  A variánsokban tudtunk gondolkodni. Ebben nem csapott be bennünket a vírus, mert variánsok vannak közöttünk is, és bennünk is. Istennek hála, a bűnesettel nem ért véget a variánsok lehetősége, hanem Isten megnyitja ezeket az utakat.

P.GY.: Érdekes, amit most mondtál: „variánsok vannak közöttünk is” . Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk, ahányan vagyunk annyiféle módon alakul ki bennünk a félelem, annyiféle módon kezelünk helyzeteket. Hogyan tudunk különbözőképpen védekezni?

B.B.: Van, amit fel kell adni és valamit nem szabad feladni. Sokat vívódom mostanában azon hogy „elengedjük”. Nagyon igaz és nagyon helyén való, de nem szabad mindenre ráhúzni. Az az érzésem hogy ráhúzzuk mindenre, hogy „Engedjük már el!” Nem igaz. Arra is tanít engem ez a vírushelyzet, hogy ragaszkodjak, még jobban ragaszkodjak, illetve még inkább tudjam az illetőnek elmondani, hogy: Figyelj, a magad szempontjából igazad van, de a család vagy a közösség szempontjából, nincs igazad. Ha neked ez a véleményed, akkor élj vele! Nem. Ragaszkodjon! Nemcsak hitből és hivatásból, hanem szeretetből. Ha megérzi, hogy szeretetből ragaszkodom hozzá, akkor közelebb enged magához.

P.GY.: Érdekes ez a ragaszkodás szó, talán azt is felerősíti, hogy az, ami érték, ahhoz minden áron ragaszkodjunk? Mik ezek az értékek, amiket te látsz!

B.B.: Igenis a ragaszkodást erősítette meg, mert amikor látod, hogy kapaszkodik abban a negyedórában, ami korábban parttalan volt, akkor most abban a 15 percben kell elmondani, amit ezelőtt egy óráig mondhattam, és ott voltam mellette és fogtam a kezét.  Számomra egy gyönyörű példája annak a 80 éves öreg bácsinak a története, aki harmónikájával a kis olasz városban minden nap harmónikázott a feleségének, akit nem látogathatott. Mindig könnyeket csal a szemembe és elszorul a torkom, amikor ez a bácsi eszembe jut, beszélek róla a gyülekezetben is. Testvérek, van-ez a ragaszkodás 50 év 60 év után is (!). Megtalálni a módját a kommunikációnak, hogy nincs sms, vagy túl kis béna öregecske, vagy a nénike nem tud … a saját dallam, a saját férje játssza, ezer közül megismerné, biztos vagyok benne.

P.GY.: Ha jól tudom, Te dolgoztál segítő szakmában, ott lelkészként dolgoztál?

B.B.: Amerikában dolgoztam lelkészként. Németországban segélyszervezeti munkatársként.

P.GY.: Ott találkoztál először a hospice tevékenységével.

B.B.: Szerencsésebb voltam. Váradon találkoztam Földes doktor Úrral. Tőle hallottam először a hospice kifejezést. Számomra mást jelentett a hospitálás. Ő nyitotta fel a szememet erre a tevékenységre.

P.GY.: Mi volt az, ami miatt úgy érezted, megfog ez a dolog, érdekesnek találod? Hiszen nem minden lelkész gondolja azt, hogy ebbe a segítő irányba is elmozdul.

B.B.: Hozta az élet magával. Mielőtt kikerültem Amerikába, történt meg velem az, hogy hívott egy beteg magához, halogattam és már késő volt, amikor odaértem. A másik az volt, amikor egy mozgáskorlátozott férfi úgy összeomlott a szomszéd tragédiáját látva – az apa és a fia együtt volt a ravatalon – hogy öngyilkos akart lenni, öngyilkosságot kísérelt meg. Nadrágszíjjal, ahogy idétlenül a nyakába tudta tenni és megölni magát… és akkor döbbentem rá, hogy mekkora szükség van arra, hogy segítsünk, vagy hogy például legyen hospice. Kinti helyzetekben nem kimondottan hospice szolgálattal találkoztam.

P.GY.: Adott az a pillanat egy más típusú szemléletet, amikor azt érezted, hogy mehettem volna, de már késő volt?

B.B.: Egyértelmű. Az, amit tapasztaltam és láttam Amerikában, nagyon gyakorlatias volt a képzésük is. Megfogott a professzor és végig vitt az egyes kórtermeken, bemutatta, hogy ezt ő hogyan végzi. Úgy dobtak bele a mélyvízbe a törékeny angol tudásommal, hogy én magam néztem: Hogy fog menni Barna? Rádöbben az ember arra, hogy nem a fülünkkel kell nekünk hallgatni… és jó ha, ezt hamar megtanulja az ember. Nagyon-nagyon oda kellett figyelnem hogy értsem a másikat, akár a másik akcentusát,  még jobban kellett a szívemre hallgassak, meg a lelkemre.

P.GY.: Tehát azt mondod, nem feltétlenül kell a fülünkkel hallgatni vagy meghallani valamit, hanem a szívünkkel?

B.B.: A szívünkkel. Azok a gesztusok. Valaki csak mutogatni tudta a képes táblán, hogy én most pl. nyissam ki az ablakot, vagy egy pohár vizet szeretne…vagy hozzak neki egy kávét, vagy most üljek le, vagy most ő fáradt. Nagyon-nagyon oda kellett figyelni ahhoz, hogy megértsem, egy végső stádiumú beteg, mit szeretne.

P.GY.: Mennyire tapasztaltad azt, ami a hivatásodtól persze ez nem áll messze, hogy egy ilyen betegnél fontos, hogy a beteg irányítson. Furcsa ezt így kimondani, mert a normál egészségügybe bekerülő beteg természetesen várja a gyógyítást, gyógyulást az orvostól, a nővérektől. Ilyen helyzetben viszont a realitás más, itt a beteg irányít. Mennyire tapasztaltad ezt meg, vagy ennek az erejét?

B.B.: Nagyon jó ez a kérdés, mert azt látjuk, hogy teszik-veszik a beteget… mikor a nővéremet láttam, hogy lepedőbe csavarva viszik egyik kórteremből a másikba. Amikor az ember ezt látja, hogy adjam meg neki a szabadságot? Ott is a betegtől tanul az ember, nemcsak a professzoroktól. Amikor az egyik beteg azt kéri, hogy fogadjam el ezt a csoki, mert ő is szeretne valamit adni, cserébe a sok jóért, amit kapott tőlem. Mit adtam? A jelenlétemet. Lehet, hogy megérzett ebből a szeretetből valamit, -nem lehet, biztos-, de ő is akart valamit adni. Az, hogy az ágya mellé guggolok, egy szinten vagyok vele… ezek az apró dolgok, a metakommunikáció sokszor többet ad.

P.GY.: Ezt külön tanultad, vagy jött magától, ráéreztél? Ezek fontos dolgok, mikor például egy gyerekhez is leguggolsz, mennyire másabb, mintha fentről próbálsz kommunikálni…. Hogy volt a Te életedben ez?

B.B.: Biztos, hogy nem tanteremben és nem tankönyvből tanítják Nyilván próbáltam készülni, mielőtt kimentem kellett pályázni is, nem olyan simán ment ez abban az időben. Ráadásul éveket kellett várnom, hogy kiengedjenek Romániából, Erdélyből. Ott tanultam meg ezt-azt. Nagybányán volt egy lelki gondozottam, de nem engedtek be a pszichiátriára. A portásnak , x összeget ígértem, de semmi. Akkor fogtam magam és hátul, a kerítésen bemásztam. Az udvaron találkoztam a beteggel, senki nem szólított meg, hogy mit keresek ott. Nem tudták ki vagyok, mi vagyok. Megtanulja az ember, mint a zsoltárban hogy veled a kőfalon is átugrok. Ezek jönnek reflexből, a helyzet adja.

P.GY.: Van három gyermeked. A segítés, ez belülről fakadó feltétel nélküli szeretetből is fakadó hozzáállásod benned lévő viszonyulás. Miként, hogyan tudod a gyerekeidnek átadni? Van-e ebben egyfajta „kézen fogom és vezetem őket”, napi szinten? Át kell-e adni? Vagy elég, ha mintaként látják ők ezt?

B.B.: Nehezet kérdezel, mert nagyon nehéz a gyerekekkel. Pláne most abban a korban van a kisebbik, hogy inkább kuksol magában, de ha kijön a szobából és találkozunk, akkor megölel, megpuszil. A másik kettő, a 18 évet betöltött lányom: Jó reggelt édesapa, puszi, puszi, szeretlek! Nyilván túl kellett lennünk azon, hogy jó, ha nem jössz templomba, nem jössz, ha nem imádkozol, nem imádkozol, az igeolvasást, azt viszont végig kell hallgatni, amikor eszünk. Nem kapja reggel, délben, este ezt a száraz tápot a gyerek, de leülünk vele beszélgetni, ha kell. Nagyon érdekes, nagyon nehéz ma erről beszélgetni, nehéz ma gyereknek lenni, nehéz pap gyereknek lenni, de nem küzdenek vele különösebben, veszik az akadályokat.

P.GY.: Látsz abban valamiféle változást, elmozdulást hogy nyitottabbak a fiatalok a segítő szakmák felé, amit most megéreztek, megtapintottak, akár családilag is egy veszteség kapcsán?

B.B.: Ez nálunk nagyon pozitívan csapódott le. Ezt láttam, szegény mama egyedül ül és nincs aki vásároljon neki. Mindhárom gyerek ebben nagyon együttműködő volt. Felugrottunk hozzá, hogy legalább lássák a mamát, akkor felviszem, amit vásároltam, de akkor már csak megölelem… Baj? Nem baj.

P.GY.: Furcsa ez, mert normál esetben megöleled, de ebben az időszakban , az eltelt 2 és fél évben ez volt: Ne menj oda!,  Ne öleld meg! A normál kontaktok megszűntek.

B.B.: Hitoktató vagyok az óvodában, így 60 évesen is, nagyon-nagyon szeretem őket és azzal búcsúztunk el Karácsonykor illetve az volt az utolsó óra. „Barna bácsi! Olyan rossz, hogy nem tudlak megölelni!” Azért van egy segítő szándék az emberekben. Többen igényelték most a biztatást, többen jutottak el, a lelki segélynyújtás is felértékelődött.

P.GY.: Amit mondtál, hogy – Barna bácsi! Olyan rossz, hogy nem tudlak megölelni! – utána mi történt? Fel tudtátok oldani? Van valami módszer? Ki tudtátok váltani valami mással? Tényleg leleményes az ember és megoldja…

B.B.: Úgy van, hogy most akkor egy távoli puszi és a puszit dobjuk tovább a szülőknek is, mert ők is velünk vannak, itt vannak gondolatban és várják, hogy találkozzatok délután, feloldódott. A gyerek azért próbál rugalmas lenni, nem könnyű őket lefejteni, mert ha 5 jön, utána jön a tizedik is. Csak az elsőt nehéz visszautasítani.

P.GY. : Egy érdekes dolgot mondtál, figyelni jobban a másikra. Milyen érdekes az, hogy gyakorlatilag a vírushelyzet előtt sokszor nehéz volt észrevenni egy-egy veszteséghelyzetet valakin, hiszen eltitkolta, nem akart róla beszélni, még nem mondom, kicsit szégyenként is éli meg, hogy ilyen-olyan betegsége van. Most mindenki tudott a másikról hogy elkapta, milyen betegsége van, hogy nem tudott elmenni kezelésre. Ilyen szempontból hirtelen kirakatba kerültek ezek a veszteséghelyzetek. Milyen volt a Te tapasztalatod ezzel kapcsolatban?

B.B.: Van egy nagyon kedves beszélgetésem, pár hónapja zajlott. Ritkán találkoztam az illetővel is, pont ez hozta ki szerintem, hogy ennyire őszintén beszélt. Elmondta, hogy édesapja prosztatával küzd, egyedül, nem akarták kórházba vinni. Mesélte, hogy „Gondolhatod apámmal, aki mindig ilyen rideg ember volt, én kellett, hogy katéterezzem. Zavarta apámat is, engem is, életemben nem mondta apám, hogy szeretlek, 96 éves, ő pedig 60 valamennyi.” Utána, amikor kimondta az édesapja, hogy szeretlek, ritkán beszélt és keveset. Aztán volt olyan eset később, amikor akart volna valamit mondani, de akkor már nem értettem mit mondott … itt ezek a beletört mondatok…vajon mit akart volna apám mondani még? Figyelj! Azzal, amit mondott, elmondott mindent. „Lehet, hogy vártál rá ötven, ötvenöt évet, de azzal, hogy végre ki tudja mondani.

Én el szoktam mondani hetente egyszer legalább a gyerekeimnek hogy szeretlek. Tudom, hogy mennyire fontos, és ezt vissza is kapom. És amikor hallottam ezt a történetet, hogy valaki  hatvan évig ezt nem hallja, akkor nagyon meglepődtem, hogy hogy lehet így felnőni? Érzelemszegényen nő fel valaki, aki ezt nem kapja meg.

P.GY.: És a másik, aki ezt nem mondja!? Mondani is jó! Olyan ez, mint az ajándékozás. Adni és kapni! Az a komfortzóna, amiben az ember a mindennapokban mozog, miként borult fel egy kis településen, egy kis közösségben? Egy kis településen, ahol az ember ismer mindenkit, ez változott vagy meg tudta őrizni a kis település a kapcsolatokban rejlő erejét?

B.B.: Még komfortosabbá kívánták tenni az életüket. A vírushelyzet előtt mindenkit megkértem, hogy 3-3 családhoz vigyen el. Elakadtunk a második presbiternél, amikor kitört a járvány. Hát persze, hogy nem mertem menni, meg nem is hívtak, akkor már a presbiterek is nagyon óvatosak voltak. Sajnos ez a hatása is megmutatkozott. Jó lesz úgyis, bekapcsolom a tévét és el vagyok magamban. Visszasüppedtek a fotelba. Megtalálta a maga kényelem szeretetét és az „komfortzónáját”, amit nem kellene azért olyan természetesen elfogadni. Könnyen lustulunk. Az otthoni, tantermen kívüli oktatás is ezt erősítette meg.

P.GY.: Lelkészként, mit tapasztalsz, az emberi méltóság kérdése felerősödött-e, kapott-e újabb értelmezést ebben az időszakban a hospice-ban, a végstádiumú betegek ellátásában végzett munkád tapasztalatai tükrében?  Milyen információt osztunk meg egymásról, most, hogy a vírushelyzet és a betegség, a „kirakatba” került?

B.B.: Igen, azt hiszem az emberi méltóságunk nemcsak abban mérhető le hogy, ott vagyok a kórházban és megfelelő ápolásban van részem, hanem, hogy mit osztanak meg rólam, mit adok én tovább másról. Talán finomodhatott egy kicsit, hogy óvatosabbak legyünk. Azért az Ószövetségben tudunk arról példát, hogy valaki, aki leprás volt illetve bélpoklosnak nevezték, akkor elkülönítették. Tudták, hogy abból nagy baj lesz, sőt szóltak a papnak hogy nyilvánítsa tisztának, papnál volt az a tudomány, hogy el tudta dönteni fertőz, vagy nem. Ha az utcára kimerészkedett, kiabálnia kellett, hogy leprás, mindenki távolodjon tőle. De én nem mondhatom Rád és Te nem mondhatod rám. E kell juttatnod azt, hogy Barna, ha baj van, nem kell a másikat földbe döngölni emiatt, se kirakatba tenni, hogy na, hallottátok, Covidos és közben ott volt a szülinapodon.

P.GY.: A hospiceban végzett munkádban ott van az életvégi emberi méltóság kérdése, de gyakorlatilag az életen át tartó emberi méltóság is mindenkinek alanyi jogon jár. Ebben is mintha a viszonyrendszer megváltozott volna? Hogy látod ezt?

B.B.: Azt hiszem, hogy nagyon sok mindennek kicsit túl nagy jelentőséget is tulajdonítunk. Viszont ne tolódjon az emberi méltóságról, az emberi értékekről meg egyébről át a hangsúly a körülményekre. Most a körülmények annyi mindent meg akarnak határozni és sokkal jobb volna, ha mi határoznánk meg a körülményeket. Attól még jól érezheted magad, hogy Te 2x vagy beoltva, én meg 3x. Ezzel is méregetjük egymást. A múltkor kikötöttük egy családi keresztelőn, hogy, ha nem vagytok beoltva, ne gyertek! Vagy az jöjjön, aki hozza a tesztet. Hát, lett belőle sértődés. Én kereszteltem a család gyerekét és akkor volt ilyen és volt olyan viszonyulás is. Nyilván az emberi érzékenységre is oda kell figyelni, de az emberi butaságra is.

P.GY.: Ha azt mondom neked, hogy bátor vagy, mert…akkor Te hogyan fejeznéd be?

B.B.: Kétféle módon fejezném be. Vagy én vagyok ott, aki el kell, hogy búcsúzzam, ezzel sokat foglalkozom mostanában, vagy amikor én hallgatom azt, hogy valaki elbúcsúzik tőlem.Bátor vagyok, mert merek beszélni a betegségemről, a halálomról, az elmúlásról .

A másik egy történethez kapcsolódik: Egy 48 éves férfi 9 hónapig ápolta a feleségét és nem merte neki megmondani a diagnózist, hogy ez halálos betegség, azt mondta, hogy ő gyáva, volt. Azt mondtam neki : „Nem igaz, Te ott kitartottál! Most 3 gyerek nevelésében nagyon bátor voltál! Úgyhogy én azt hiszem, hogy most elkövettem azt a hibát, hogy ellentmondok neked, hogy Te nagyon erős voltál! Nem gyáva voltál!” Persze elég bátornak kell lennünk, hogy elmondjuk és bátornak kell lennünk, hogy felvállaljuk a valóságot, most ezek az orvosi eredményeim, most Isten tehet csodát.

Bátor vagyok, mert merek imádkozni, merek Istentől nagyot kérni. A hit erről szól. Ő mindenható. Ettől leszek bátor!

P.GY.: Köszönöm szépen Balog Barnabásnak, aki a Hosszúpályi Református Gyülekezet lelkésze, egyébként pedig a Debreceni Hospice Ház Alapítvány felügyelő bizottsági tagja hogy vállalta ezt a beszélgetést. Kívánok Neked további lélekemelő munkát, sok-sok erőt ehhez a területhez ott a közösségen belül és a családodban is.

B.B.: Nagyon szépen köszönöm. Az egyik dolog az, ami a Szentírásban olvasható, hogy nem beteljesületlen életről, hanem beteljesült életről van szó. A másik, pedig amikor Jézus azt mondja a kereszten, hogy Elvégeztetett az tulajdonképpen azt jelenti, hogy amikor az üzleti világban nem volt papír meg ceruza egyből, azt mondták, hogy: Jó, akkor megegyeztünk, öt sékel az ára. És ez volt az elvégeztetett, hogy se nekem, se neked nincs követelésem. Neked nincs több, nekem nincs több. Te úgy vágod meg az anyagot Gyöngyi, ahogy akarod, én, amit akartam, elmondtam.