„Na jó, akkor beszéljünk róla!”

Hegedűs Zoltán vállalkozó, három gyermek édesapja. Felesége hosszan tartó, gyors lefolyású betegségben hunyt el 2021-ben. Egyedül maradt az semmivel nem pótolható ürességgel, hiány érzésével.  A benne zajló folyamatokról, az őszinte kommunikáció mikéntjéről, a gyermekek iránti felelősségünkről, az orvos-beteg-csalágtag viszonyáról is beszélgetett vele Porkoláb Gyöngyi, társadalmi és kulturális mediátor, a Befejezetlen mondatok beszélgető sorozat szerkesztője, a Debreceni Hospice Ház Alapítvány kuratóriumi elnöke.

P.GY. Három fiúgyermek édesapjaként rendkívül fontos apai szerepet töltesz most be, erre a beszélgetésre is úgy érkeztél, hogy a gyerekeidet vitted edzésre, de hová is pontosan?

H.Z.: Köszönöm, hogy itt lehetek. Úszni járnak a gyermekei. Az óvodában ki volt írva, hogy a mellettünk lévő településen úszásoktatás kezdődik. Hosszúpályiban élünk jelenleg és Létavértesen van egy csodaszép uszoda és ott volt lehetőség, hogy óvodáskorú gyerekeket megtanítanak úszni és a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy ez egy jó lehetőség és nem baj, ha valaki „vízbiztos” és tanuljanak meg úszni. Aztán olyan tehetségesek voltak, hogy néhány hónap után felfigyelt rájuk az edző. Javasolta, hogy komolyabban vegyük az úszást, jól fekszenek a vízen, nagyon örültünk, hogy szakmai szemmel így állapította meg. Átkerültek a versenycsapatba, teljesen más tematikája van az edzésnek, ez van az elmúlt nyolc évben, nagyon szép eredményeket értek el. Kinőttük a létavértesi egyesületet, most a legjobbakhoz jöttünk, igyekszünk meghálálni a bizalmat. Szeretik a fiúk, szeretnek járni, meg vannak elégedve velük.

P.GY.: Mielőtt elkezdtünk beszélgetni, kávéztunk egyet és elmondtad, hogy Te régen nem kávéztál. A feleséged volt, aki rászoktatott. A feleséged, aki már sajnos nincs közöttünk. Egy kicsit abba avass már be bennünket, hogy mi volt az a közös élmény, ami rászoktatott téged a kávézásra? Miben rejlik egy közös kávézásnak az ereje?

H.Z.: Ő nagyon erős kávés volt, nagyon szerette a kávét, naponta 4-5 kávét megivott. Mikor mi megismerkedtünk, számomra ez nagyon szokatlan volt, mert nekem nincs semmilyen káros szenvedélyem, kávét sem ittam sosem. Vettem neki egy darálós kávéfőzőt és annyira jó illata volt – mert mindig felszolgáltam neki – hogy utána megkóstolgattam és akkor megörököltem, megmaradt ez a napi két, három adag kávé. Az illata miatt szeretem, – nem azért hogy felébredjek-, szeretem az ízét. Nem is úgy iszom, mint sokan, én csak elkortyolgatom.

P.GY.: Kicsit itt van veled, amikor iszod a kávét? Most hogy itt, ebben az életben már nem tudtok együtt kávézni…

H.Z. : Mindig. A kávénál is és egyébként is.

P.GY.: Ez a beszélgetéssorozat megpróbál valami olyat, ami ritka, ami talán szokatlan. Szakemberekkel, hús-vér emberekkel beszélgetni arról, hogy ki, hogyan él meg egy-egy veszteséget, nehéz helyzetet. Az érzékenyítésen túl a cél az őszinte párbeszéd szerepe is. Az életben számos alkalommal kerül elénk a „Mit mondjak? Hogy mondjak?” nehezen megválaszolható kérdései. Szeretném neked megköszönni a bátorságodat, azt, hogy vállaltad ezt a beszélgetést. Előző beszélgetőpartnerem Balog Barnabás, református lelkész említette, hogy szívesen beszélnél arról, mi zajlott benned, ezzel szeretnél segíteni másoknak. Hálás vagyok ezért, hiszen nem könnyű érzések és folyatok, pillanatok ezek.

Rendkívüli az a lelkierő, ami benned. Elgondolkodtató, hogy miből fakad az az erőforrás, ami kapcsán vállalod a nyilvánosságot a feleséged elkísérése kapcsán? Mi volt az a lökés, ami erre az elhatározásra vitt?

H.Z.: Én köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehetek és beszélhetek erről. Azért gondolom, hogy szeretnék ezzel komolyabban foglalkozni, mert ha egy olyan előadást meghallgatok, mint amilyen a Barnabásé volt, akkor biztos, hogy ez nem történik meg velünk. Nagyon sok emberrel beszélgettem, amikor mi már betegek voltunk, illetve azóta is. Leginkább a férfiakhoz szeretnék szólni, mert nagyon sokan nincsenek tisztában annak súlyával, hogy mennyit segíthetnek. De hölgyekkel is nagyon sokat beszélgettem erről a betegségről. Sokan nem veszik kellően komolyan, nem tudják, hogy megelőzhető lehet, hogy a szűrésnek milyen fontossága van. Nem akarok semmilyen orvos, vagy terület mellett kampányolni, csak arról beszélek, amit megéltem. Nem hallottam vagy láttam eleget erről, nem voltam ezzel tisztában.

P.GY.: Mi történt pontosan? Hány évvel ezelőtt kezdődött a feleséged betegsége?

H.Z.: Mi egy nagyon egészséges, sportos család voltunk. A feleségem egy nagyon dekoratív, gyönyörű, csinos nő volt. Soha nem voltunk betegek. Nálunk otthon fokhagyma, méz, a legrosszabb esetben Algopyrin injekció volt a gyerekek láza miatt. De azt is megpróbáltuk inkább hűtőfürdővel természetes módon kezelni. Nem szaladtunk egyből gyógyszerért. Olyan szinten, hogy a körzeti orvos szinte nem is ismer, nem ismerjük egymást. A három terhesség folyamán parlagfűallergiája jött elő, valamennyire legyengült az immunrendszere. Azért is mondom el részletesen, hogy hátha ebből valaki tanul. Jelzett több alkalommal is a szervezete, de nem vettük kellően komolyan „velünk ilyen nem történhet meg…” címszóval. Sosem volt betegségtudatunk, megfázva sem voltunk.

A gyerekek születése után, évek óta fájt az alhasa. Nem elviselhetetlenül, nem annyira, hogy le kelljen feküdni. Kertes házban lakunk, ott azért mindig van mit csinálni, három gyerek ellátása nem kis munka. Ráfogtuk arra, hogy mind a három gyereket császárral szülte és nem pihente ki kellően, azért fáj. Semmi egyéb, komolyabb jele nem volt addig, hogy baj van. Amikor már jele volt, akkor már nagy volt a baj.

Az történt, hogy 2019 augusztusában elkezdett vérezni, annyira nem erősen, mint egy menstruáció, attól egy kicsit enyhébben. Mondta, hogy szerinte baj van, menjünk el orvoshoz. Elmentünk a nőgyógyászhoz, ott már fogták a fejüket, hogy itt, már valami nem normális dolog van. Elkezdtük azt az iszonyatos hadjáratot, amit még akkor én nem tudtam, meg ő sem, hogy ez mennyire nehéz lesz. Szövettan, különböző vizsgálatok, szerencsétlenségünkre Bacskó főorvos Úr, akinél a három gyermek született – a vezetőségi váltása miatt már nem műthetett, ezért bemutatott minket egy nagyon jó kollégájának a klinikán. Átkerültünk a Klinikára, ekkor viszont már előrehaladott stádiumban voltunk, amit akkor én még nem tudtam. Családban sem volt sosem beteg rokonom, kórházban gyakran voltam, sok ismerősömnél látogatóban, de nem voltam tisztában azzal, hogy ennek milyen súlya van. Ez nem egy influenza, nem egy lábon kihordható valami… Akkor még nagyon optimistán, bizakodva, mosolyogva mentünk a vizsgálatokra, azt gondolva „Ó, egy kicsit eltrehánykodtuk, nem baj, fiatalok vagyunk még…” Amikor már az onkológiára kellett menni… az egy olyan részlege a nőgyógyászatnak, ahol már nagy baj van …én még akkor sem tudtam…

P.GY.: Vagy nem akartál vele szembesülni ? Az embernek először nem jut eszébe, hogy nagyon nagy baj van…

H.Z.: Én még akkor is bizakodtam, amikor az orvos mondta, hogy ez már olyan stádium, amikor már a statisztika sem jókat mond.

P.GY. : Ebben volt egyfajta őszinte kommunikáció? Tudtatok úgy beszélni az orvossal, hogy azt éreztétek, ez a valóság?

H.Z.: Nem. Nagyon tapintatosak, kíméletesek voltak.

P.GY.: Túlságosan? Vagy annyira amennyire érzed, hogy kellett? Visszagondolva, segített volna?

H.Z.: Sokat eszembe jut, hogy mi lett volna, ha akkor azt mondja, hogy uram/hölgyem mindent intézzenek, ahogy akarnak, mert nem tudjuk mi lett volna akkor, ha azt a pici reményt is elveszik tőlünk. Nem becsapva érzem magam. Nem tudok egy orvos fejével gondolkodni. Valamennyire empatikusnak kell lenni nekik is. Emiatt mondta azt, hogy valóban rosszak az eredmények, de még nagyon fiatal, 40 évesen. Már olyan technológia van, kisebb sugárkezelésekkel a méh környékére, a kismedencére célzott sugárral ez megoldható. Elindult a terápiás kezelés. Elindultunk egy olyan úton, amit férfiként megélni nagyon nehéz volt számomra, főleg úgy hogy ő soha nem volt beteg.

Az onkológia, egy olyan részleg, amit még a filmekben sem lát az ember. Fiatal, idős hölgyek parókában, mindenki… na, ott már valamit éreztem. Olyan folyamatos volt a vérzés, – emiatt nem tudták megműteni-, hogy tamponálni kellett, hogy megállítsák a vérzést. Ez egy orvosi beavatkozás, amiatt hogy ne vérezzen el. Közérzetileg még akkor annyira nem volt rosszul, de ő már menet közben azért eléggé el volt keseredve, már vészjóslóan beszélt. De mondtam neki, „Ne viccelj már! Butaságot csináltunk, elkönnyelműsködtük, de a legjobb helyen vagyunk, a legjobb orvosokkal.” A Klinika Onkológiája előtt le a kalappal. Nincs viszonyítási alapom, mert soha nem voltam kórházban beteg, de ha ilyen a magyar egészségügy, akkor minden elismerésem. Nemcsak az empátia, hanem az egész szociális hozzáállás. Mivel a vérzés nem állt meg, kemó (szerk. kemoterápiás kezelés) nem lehet, de előtte meg kellett sugarazni (sugárterápia) az értinett szöveteket. Egyik napról a másikra történtek ezek, de hónapoknak, éveknek tűntek a várakozások, pedig soron kívül mentünk mindenhová. Csak hát az eredményekre várni… az ember nem is tudja, ezek kimondhatatlan, nehéz pillanatok.

Szeptemberben be kellett feküdnie a kórházba a vérzések miatt. Olyan nagyfokú vérzés volt, hogy ez már a rosszindulatú daganatnak volt a jele. Olyan kezelés kellett, amit csak helyben tudtak elvégezni. Steril műtőben, ún. kisműtétként. Ekkor diagnosztizálták a méhnyakrák 4-es stádiumát, előrehaladott stádium. Azért akarom a férfiakat megszólítani, mert ennek semmi jele nem volt, azt leszámítva, hogy az alhasa időnként fájt. Volt egy kis szívzörej, de nem vészes, túlhajszoltságra fogtuk, el is intéztük, hogy kardiológiára menjen, de végül oda nem ment. Pedig lehet, akkor kiderült volna valami, ezért rettentően bánom, hogy nem fordítottam kellő figyelmet erre. Semmilyen jele nem volt, ami indokolta volna, hogy azonnal menjünk. Amikor jele volt, akkor már késő volt.

P.GY.: Van benned egy pici önmarcangolás? Vagy keresed az okokat?

H.Z.: Van. Ez kezelhetetlen dolog., A három gyerek iszonyatos erőt tud adni, nekik menni kell tovább, nekem ott kell helyt állni, mint Apa, mint Anya, minden téren. Nagyon nehéz.

P.GY.: Amikor benne voltatok ebben a folyamatban, napról-napra próbáltatok kapaszkodni valamibe, hiszen pontosan nem lehetett előre látni mi is fog történni. Ki tudott segíteni abban, hogy a gyerekek élete otthon azért a megszokott rendben tudjon menni, tudva, hogy ez kivont benneteket a mindennapi menetből.

H.Z.: Volt segítség. Édesanyám, illetve a feleségem szülei, a család ott állt. Én reggeltől estig a kórházban voltam, ott ültem az ágyánál. Akkor még nem tudtam. Én valóban úgy voltam vele, hogy „Na, most kaptunk egy jó nagy pofont, hogy na, most tessék felébredni, máskor nem elhanyagolni…”

P.GY.: Nem tudtál vagy nem akartál szembesülni?

H.Z.: Nem tudtam. Szeptemberben elindultunk. Egy nagyon kedves barátom – akinek életem végéig hálás leszek – nagyon sokat segített nekünk. Most is az osztályon, a műtőben dolgozik, mindennap bejött, meglátogatott minket, öntötte belénk a reményt, nevetgéltünk, ahogyan kezelni kell egy ilyen helyzetet. Ő október vége felé – még a pandémia előtt – hívott, hogy megkérdezze, mikor leszek otthon. Ettől a hívástól féltem a legjobban! Akkor megéreztem. Eljött hozzánk, 4-5 óráig beszéltem vele, utána készítettem a fiúkat a másnapra. Neki sem volt egyszerű, legalább egy percig sírt, mire el tudta mondani, hogy nem tud tovább hazudni, nem tud már tovább jópofáskodni, nem fog meggyógyulni a feleségem. „Készüljek fel!”-mondta. Valahol érzi ezt az ember, de nincs rá felkészülve. Ez olyan, amire nem lehet felkészülni. Más egy 70, 80 éves nénit, nagypapát, dédpapát elveszíteni, aki megélte, hogy felnevelte a gyerekeit, látta az unokáit… ilyenre az élet nem készít fel.

P.GY.: Mit éreztél, amikor az orvos barátod elmondta neked, mik a kilátások? El akartad hinni, vagy még mindig volt benned valamiféle tiltakozás?

H.Z.: Összeomlottam. Akkor ott meghaltam. Nem tudom az érzést elmondani sem, akkor elmondhatatlan mit éreztem, azt az éjszakát, és másnap belenézni a szemébe és azt hazudni, hogy rendben lesz minden. Eljátszani ezt a kettős dolgot, ehhez kellett erő.

P.GY.: Milyen nehéz lehetet utána eltitkolni a feleséged előtt azt, amit megtudtál és tartani benne azt a reményt, amiről te már tudtad, hogy szerte fog oszlani. Valamiféle belső félelem, visszatartó erő volt a döntésed mögött, hogy nem akartad a feleségeddel ezt őszintén megbeszélni? Mi volt benned akkor? Óvtad magad ettől?

H.Z. : Nem magamat. Teljesen leghátulra teszem magam mindenben.

P.GY.: Nagyon nehéz ez. Ahány eset, annyiféle, erre nem lehet felkészülni. Ott vannak a gyerekek.  Egy-egy ilyen szituációban talán a legnehezebb „Mit mondjak, hogyan? És mondjam-e? A gyerekekkel ezt a hírt hogyan kommunikáltad, hogyan kezelted? Vagy védőburkot próbáltál húzni?

H.Z.: Hogyne. A mai napig. Időnként hazaadták a kórházból, hazajöhetett két, három napra. Az utolsó Karácsonykor, december elején hazaengedték. Ez 2019 decembere. A fiúk látták leépülni az anyukájukat.

P.GY.: Tudtál a kérdéseikre válaszolni, hiszen a szülők, felnőttek egy része azzal küzd leginkább, hogy a gyereknek el merje-e mondani, mit is mondjon, mikor, hogyan. Ez általános társadalmi probléma is, talán. Ha a nagymama kórházba kerül, arra is sokszor az a reagálás, hogy a nagyi elutazott. Ami miatt mi most beszélgetünk, az talán éppen az, hogy te tudtad, hogy mi a kimenetele a feleséged betegségének, mégis próbáltad ezt eltitkolni, talán óvni a gyerekeket is válaszoktól. Kérdeztek ők mégis bármit? Voltak kérdéseik, akár csak annyi „Ez velem is meg fog történni? vagy „Mi csináltunk valami rosszat?”

H.Z.: Nem. De én mindig mondtam nekik, mindig elmondtam mi van az anyukájukkal, a mai napig beszélünk róla, ebben látom azt a felépülést részükről, hogy ne sérüljenek nagyon… „Ó, anya hogy szerette volna ezt az ebédet!” „Látod, hogy vezet!” Mindig lebecsülte magát, ahogyan vezet. Nincs a szőnyeg alá seperve, nincs az, hogy nem beszélünk róla. Ugyanúgy van a lakás berendezve, ahogyan ő berendezte. Annyi, hogy tisztaság van, a dekorációk, minden úgy van, ahogy volt. A fényképei kint vannak, a ruhái összehajtva a gardróbban, minden megvan. Nincs lelki erőm még, nem vagyok felkészülve, nem tudok megválni tőle.  Azt gondolom, hogy a gyerekeknek a tanulás is nagyon jól megy hála Istennek, a sporttal, a magatartásukkal sincs probléma, nem kegyeleti okokból, vagy számalomból kapják a jó jegyet és a dicséretet, hanem, mert kiérdemlik. Nagy biztonságot mutatok nekik. Emiatt nagyon komoly szerepet is kell játszani, mai napig is. Amikor a föld alá bújnék, akkor is énekelek, fütyülök, mintha minden rendben lenne. A gyerekek már kezdenek jobban lenni. Nekik nagyon fontos a biztonság, hogy érezzék, ott vagyok. A nőknek is a legfontosabb a biztonság érzése.

A gyerekek nagyon okosak, az ember nem is gondolná, hogy korukhoz képest milyen értelmesen tudnak bizonyos dolgokat lereagálni illetve felfogni. Persze azt megkérdezték, hogy meg fog anya gyógyulni? Mi lesz?

PGy. Mit válaszoltál?

H.Z.: Persze hogy meg. Nem szabad összetörni. Az én kezemben van most is, volt is és lesz is, hogy ők milyen felnőttekké fognak válni. Néha egy rossz mondat, vagy az, ha nem jól reagálok le egy helyzetet, vagy rosszul válaszolok meg egy kérdést, akkor olyan rossz út felé viheti el őket például: nem akar sose megnősülni, nem akar társat maga mellé. Nem kis feladat, felelősség ez. Amikor az anyukájuk már nagyon beteg volt és a kórházból már nem tudott hazajönni, akkor megkerestem az osztályfőnököket, elmondtam, hogy mi történt. Megkértem őket, hogy ha valamilyen viselkedészavart, vagy bármi problémát látnának és szóljanak, ha szakember segítségére van szükség egy terápiához. Megnyugtattak, hogy nagyon ügyesen csinálom, mert pl. az Anyám tyúkjánál elpityeredtek, ami természetes, de összességében nincs viselkedési zavar, nem verekednek, nem beszélnek csúnyán, nem hagynak el tolltartót, nincs észrevehető különbség. Csendesebbek lettek egy picit. Sokat segített a sport és az, hogy otthon vagyok velük mindig és nagyon sokat foglalkozok velük.

P.GY.: Ez is nagyon fontos üzenet, mintázat. Amikor van bármi olyan jellegű probléma, ami miatt „kivonódik” az egyik családtag, fontos, hogy az osztályfőnök, aki napi nyolc órát van a gyerekekkel, tudjon róla, hiszen ő látja a viselkedésüket. Fontos, hogy megosszuk már a kezdeti stádiumban a problémákat. Mit tartottál legfontosabbnak?

H.Z.: Mindig a gyerekek érdekeit néztem és nézem is. Ezt vallom, hogy ha ők most megsérülnek…

P.GY.: Bizonyára sérülnek, hiszen az édesanyjuk meghalt.

H.Z.: Van egy ismerős család, akik hasonlóan jártak, szinte korra pontosan, a kisfiúkra szinte nem lehet ráismerni. Nem kezelte kellően az apukájuk a helyzetet, nem volt annyira erős, mint én, máshol talált vigaszt, (italban) a gyerekeket a nagymama neveli és rajtuk láttam azt a sérülést.

P.GY.: Tudtak a gyerekek egymásba is kapaszkodni? Volt ezzel kapcsolatban konkrét élményed?

H.Z.: Abszolút. A mai napig, folyamatosan. Olyan hamar felnőttek. Össze is kovácsolta őket ez a krízishelyzet. A nagy amúgy is egy gondoskodó, most középiskolás. Ő vitte-hozta a kicsit, segített neki. Igazából már öltöztetni nem kell, hiszen ma már 10 éves, akkor még 8 volt. A felelősségtudat sokat fejlődött benne, nem hangoskodtak, nagyon tekintettel voltak az anyukájukra. Amikor az hangzott el, hogy: „Anya most pihen!”- akkor síri csönd volt, nagyon komolyan alkalmazkodni kellett, amikor otthon volt. Tényleg csendnek és tisztaságnak kellett lenni. Azért három fiú nem kis hanggal tud lenni, úgy működtek, ahogyan a fiúk szoktak – de akkor nem.

P.GY.: Kanyarodjunk oda vissza, hogy amikor megtörtént az a bizonyos őszinte beszélgetés, ami gondolom, fordulópont volt, akkor volt valami elképzelésed, hogy a feleségeddel másnap miként folytatod ezt a kommunikációt?

H.Z.: Mintha mi sem történt volna. Nagyon nehéz volt.

P.GY.: Legnehezebb talán ez volt. Annak a tudatában, hogy tudtad, valószínűleg mi lesz a kimenetele, hogy lehetett ezt kezelni?

H.Z.: Nem tudom, nem lehet ezt elmondani. Nagy úr a kényszer. Én nagyon szerettem a feleségemet, nekünk „szerelemházasság” volt, ez felülír dolgokat. Nem a gyerek tartott össze, nem udvariasságból, hanem egyszerűen nem tudtam neki elmondani, szerintem nincs az az ember, aki ezt bele tudta volna mondani a szemébe.

Nagyon rossz állapotban volt, nagyon csúnya betegség ez a méhnyakrák, olyan szinten tönkre tudja tenni az embert… hú, nagyon. Nagyon embert próbáló. Nem tudom, mit akart ezzel nekem az élet megtanítani, máig gondolkozok rajta, hogy miért…

P.GY.: Az Európai Méhnyakrák Megelőzési Hét januárban van, szakemberei és képviselői, Barta Tünde, nőgyógyász és Tóth Icus a Mályvavirág egyesület a képviselői. Ha valakinek segítségre van szüksége, bátran megkereshetik őket. Mi volt az az ösztönszerű dolog, amivel a mindennapokban tudtál segíteni a feleségednek akár az ágya mellett ülve? Hogy zajlott ez? Nagyon gyors lefolyású betegsége volt, és épp Karácsonyra készültetek.

H.Z.: Mikor az ember mindenkitől jobban szeret valakit, azért az erős dolog, felülír mindenféle logikát. Beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy a fiúknak hogy ment az edzés, szaladgáltam azért, amit kért… Amikor még bent az osztályon feküdt…, még jobban volt…

P.GY.: Ott is halt meg, az onkológiai osztályon?

H.Z.: Igen.

P.GY.: Remény sem volt arra, hogy esetleg haza tudjátok Őt vinni?

H.Z.: Úgy volt, hogy hazaadták, hogy a Karácsonyt itthon töltse, utána két napot itthon voltunk, egyet bent a kórházban.  Akkor már olyan komplikációk is voltak, már olyan nagy volt a tumor, olyan gyorsan növekedett, hogy a veséjének a vezetékét is elnyomta, emiatt vesekatétert is kellett eszközölni, ami nagyon fájdalmas dolog. Azokat tisztítani, cserélni kellett. Úgy csináltam mintha csak egy ágyneműt cserélnék. Más fejével nem tudok gondolkodni, én csak a sajátomat mondom, hogy aki nagyon szereti a párját, nem is gondolná, hogy ez teher lenne. Életem végéig ápolnám, hogyha lehetne. Nagyon nehéz minden napot megélni azóta. Mindenről beszélgettünk. Ő nagyon sokszor mondta, hogy „Nem fogok meggyógyulni.” Mindig próbáltam elterelni erről a szót, hogy „Dehogyisnem, most ez egy ilyen állapot.” – „De nézd már meg, hogy nézek ki.” Rettentően értelmes, okos nő volt. Szerintem ő tudta. Lehet, hogy ő azt gondolta, hogy én nem tudom.

P.GY.: Sokszor lejátszottad ezt azóta a fejedben?

H.Z.: Hogyne. Hibáztatom magam. Amikor már a tüdőkapacitása is annyira lecsökkent, oxigént kellett neki adagolni, az segített rá a légvételekre. Feküdt csak, nem tudott már csak segítséggel járkálni. Örömmel vittem ölben, meg sem fordult volna a fejemben hogy ez teher. Mondtam Csabának, akinek nagyobb rálátása van és nap, mint nap lát ilyet, hogy nem akarom, hogy a gyerekek szeme láttára aludjon el. Mire kell, hogy figyeljek? Mondta, hogy annyira ott vagyok mindig vele, éjjel-nappal, hogy azt mondta: fogod érezni!

Amikor nagyon rosszul volt, az utolsó előtti nap, akkor mondta, hogy hívjak mentőt, mert nem kap levegőt és be akar menni… Mondtam, hogy ne menjünk be! Ne menjünk be, maradjunk itt, bírja ki! De ezeket már megelőzte az, hogy fájdalomcsillapító tapaszt, morfiumtapaszt kapott. Pedig fájdalmat okozni annak, akit szeretsz…. Amikor utolsó előtti nap mondta, hogy nem érzi jól magát, menjünk be a kórházba, mondtam, hogy ne menjünk. Akkor már nem teljesen volt önmaga, tudtam… tudtam… kihívtuk a mentőt, persze bekísértem, bementünk az osztályra…

P.GY.: Tehát a szerint cselekedtél, amit Ő szeretett volna. A szakma szerint az utolsó napokban, jó, ha meghalljuk a beteg kívánságait, hogy azok irányítsák a folyamatot. Mennyire ösztönszerűen reagáltál, hogy aszerint cselekedtél, amit ő kért, hiszen ez adta számára a biztonságot. Hogyan is zajlott ez?

H.Z.: Bementünk. Felkerült az osztályra, amikor beértünk, megnyugodott. Akkor neki az nyújtott biztonságot, a kórház, vagy, hogy látta, hogy ott van az infúziós palack, vagy bármi. Aztán persze azt mondta, hogy menjünk haza… igazam volt. Mondtam, hogy jó, beszélek az ügyeletes orvossal. Kihívott az orvos a folyosóra és azt mondta, hogy eldönthetem, hazavihetem, de nem tudja azt garantálni, hogy kikanyarodunk a klinikáról és nem fog rám borulni. Nagyon rossz az állapota. A reggelt nem biztos, hogy megéri… Ez volt este. Hazamentem a fiúkhoz, mert ők addig nem aludtak, amíg én haza nem értem, bármikor is. Akkor ültem le velük és akkor mondtam el nekik. A temetésen kívül még ez volt egy olyan komoly mérföldkő, ami nagyon nehéz volt.

P.GY.: Talán életed egyik legnehezebb beszélgetése volt.

H.Z.: Elmondtam a fiúknak, hogy nem fog anya hazajönni, sírtak… természetesen. Ez volt az egyik este. Másnap, amikor bementem, szerintem bennem akkor tudatosult. Még akkor az osztályon hagytam, amikor másnap bementem, akkor fehér paravánnal körbe volt véve az ágya. Nem is tudom, mint valami gyerek, úgy reménykedtem… pedig tudtam, hogy nem. Reménykedtem, hogy egyszer jön egy olyan eredmény, vagy bármi. Mindent elkövettem, nagyon sokfelé nyúltam, mindent kipróbáltunk. Olyan szereket, amiket nem az orvoslás ismer el, hanem különböző alternatív megoldások, kiegészítők. Amikor ezt a paravánt már körben láttam és a nővérhívó is le volt már véve, szerintem engem akkor ért utol az előző kilenc hónap. Annyira sírtam, mint egy gyerek, nem tudtam abbahagyni. Akkor tudatosult bennem…

P.GY.: Oda tudtál lépni hozzá?

H.Z.: Persze, ott ültem egész nap, nem ettem, nem ittam semmit, sehova nem mentem, simogattam a kezét, akkor Ő már olyan bódult állapotban volt, annyi morfium, annyi fájdalomcsillapító volt benne, mert iszonyatos fájdalommal jár ez a csúnya betegség. Az én feleségem sosem panaszkodott. Sose. Ha Ő azt mondta, hogy fáj, akkor az tényleg fájt. És mondta, hogy nagyon fáj… Ott voltam bent, este tíz óráig. Sosem szóltak, annyira tekintettel voltak rám, ránk, engedték.

P.GY. : Zoli, mi volt az az utolsó mondat, amit Ti tudtatok egymással váltani, hiszen ezen a napon, az utolsó napon Ő már nem volt kommunikatív. Vagy tudtatok még beszélni?

H.Z.: Nem tudtam leplezni a sírásomat, mert az egy olyan helyzet, amit nem tud az ember begyakorolni. Akkor kérdezte, hogy: „Miért sírsz? Baj van a gyerekekkel? Mi a baj?” Hihetetlen, hogy még akkor is aggódott. Még tudtunk beszélni, még annyit mondott, hogy menjünk haza, vigyél haza, utána csendesedett el, elaludt egy picit, utána már nem is tudott beszélni. Reggel én már korán bent voltam, egész nap ott voltam, este 10 órakor, mintha megéreztem volna. Sok mindenkivel beszéltem akkoriban, azóta is és azt mondták, hogy nagyon fontos elköszönni. Akkor fölé hajoltam és akkor elköszöntem tőle. „Köszönöm ezt a 20 évet, amit velem töltöttél, nagyon vigyázni fogok a gyerekekre és nagyon szeretlek!” Megsimogattam, megpusziltam és 10 óra felé mentem haza. Azt sem tudom, hogy értem haza. Kimaradnak dolgok ilyenkor. Lefeküdtem, ledőltem, a gyerekek, mind a három, velem aludt. Olyan hajnali 4 vagy fél 5 körül hívott Damjanovics doktor Úr, tudtam, hogy miért csörög a telefon. Pedig tudtam, hogy szenvedett, neki ez már megváltás volt, ahogy szokták ezt közhelyesen mondani. Amikor az ember szeret valakit, mindent megpróbál. Fájdalomcsillapítók, levegő, hogy még itt legyen köztünk, mert neki még nagyon sok dolga lett volna. Megint más az, amikor egy szépkorú, idős embert az ember elkísér az utolsó útjára, és akkor Ő megélt egy szép életet, unokái, gyerekei voltak, de aki nem látja felnőni a gyerekeit, az eredményeiket, ez egy akkora teher, ami rajtam maradt, hogy ezt azzal viszonzom, hogy tisztességesen nevelem a gyerekeinket.

P.GY.: A gyerekek el tudtak tőle köszönni?

H.Z.: Á, nem. Sajnos ez egy olyan látvány volt már, hogy úgy láttam jónak, hogy nem. Nem tudtak a fiúk elköszönni és amikor a hamvasztás megtörtént, az urnát hazavittem és rátettem az ágyára, ahol mindig feküdt. Mellé ültek a fiúk, megsimogatták, beletettünk egy közös fényképet. Ez is magától jött.

Urnás temetés volt, az is nagyon nehéz volt, mert ebben a helyzetben az ember nem beszél a halálról. Mondtam neki, hogy felépülsz, fogsz te még menni, majd a sugárra te fogsz engem bevezetni, próbáltam mindig mindenben hogy ott legyek és azt is tudtam, nagyon erősnek kell lenni., Hogy kérdezi meg az ember a másiktól, hogy ha majd oda kerül, milyen temetést szeretne. Vártam egy ilyan beszélgetést. Amikor feljött ez:- „Zoli értsd már meg, hogy nem fogok meggyógyulni! Hát mindenki látja, csak Te nem látod? Ilyen naív vagy?” – mondta ezt nekem nem is egyszer. „Ne törődj vele, én látom az eredményeket.” Soha nem nézte meg a zárójelentéseket. Ennyire erős volt. Amikor feljött egy ilyen többszörös beszélgetés, hogy csak te nem veszed észre, mindenki látja. Akkor azt mondtam: „Na jó, akkor tudod mit, akkor beszéljünk róla! Hová szeretnéd, hogy eltemesselek? Mondjad akkor! És mibe? Koporsóba?” Csak így tudtam… Ilyen megjátszott, indulatosan mondtam el, mert máshogyan nem ment.

P.GY. : A legfontosabb dolgot csináltad ebben a helyzetben és ösztönösen. Egyikőnk sem gondol arra, hogy holnap meghalhatunk. A hozzátartozók, akik itt maradnak, tudják-e, ismerik-e, elfogadják-e hogy mi a haldokló szándéka, akarata, hogyan és hová szeretné, ha temetnék. Nemcsak a halál, hanem a haldoklás, a gyász kérdése is tabutéma még mindig. Talán életünk dossziéjának ez is része lehetne a bankkártyánk kódja, a bankszámlaszámunk, a biztosítási kötvény száma mellett.

Amikor el tudtál tőle köszönni, és elmondtad neki, hogy köszönöd neki az elmúlt éveket. Ha Ő tudott volna válaszolni, szerinted mi lett volna erre a válasza? Mit mondott volna Neked?

H.Z.: Hogy én is.

P.GY. : Hogy én is. Ez éltet tovább Téged. Gyönyörű 20 évet kaptatok egymástól. Nem volt könnyű az egész, maga a téma sem, a történet sem, de motoszkál bennem még valami. Hogyan tudnál az embereknek segíteni? Hogyan lehet ezeket a helyzeteket jól kezelni, lehet-e, vagy tegye mindenki ösztönszerűen azt, amit érez. Lehet-e ebben bármilyen módon tanácsot adni, vagy esetleg azt megosztani, hogy milyen erőforrás az, ami most a te támogatásodat jelenti abban, hogy a fiúkat tudd tovább nevelni? Hogyan lehet túllendülni egy-egy ilyen borzasztó krízishelyzeten? Folyamatában, mi az, amiben próbálsz kapaszkodni? Mi az a segítség, amit próbálsz igénybe venni? Barátok?

H.Z. Ilyenkor egyedül marad az ember. Nagyon. Hát hogyne. Nem azért, mert nem lenne segítség, hanem ez egy olyan dolog, amit sajnos….  A gyerekek még nagyon kicsik, hogy segítsenek, mástól ez meg nem olyan, hogy ki kell mosni, vagy vasalni…

P.GY.: Pedig gondolom vannak körülötted, mégis az ember azt érzi, hogy egyedül van. Vagy néha jó egyedül lenni? És ezt ki is harcolja magának az ember?

H.Z.: Nekem nem. Nekem nagyon hiányzik. Nekem a társam volt, a barátom, a szerelmem, minden volt. Nagyon társasági ember vagyok, de én sosem jártam el sehová, pedig hívnak biliárdozni, kártyázni, de nekem nem. Biztosan kell jó néhány év, amikor majd nem sírok minden nap. Annyiban javult egyébként a helyzet, hogy minden nap már nem érzékenyülök el, régen még lehajtottam a napellenzőt, felvettem a napszemüveget, Nem zavar most már, tudok erről beszélni, és most már azért tudok erről beszélni, mert amin én átmentem, az megelőzhető lett volna. hiteles legyen, Azért mondom el őszintén, hogy hátha én egy ilyen beszélgetéssel, a hitelességgel tudok segíteni. Hátha egy, vagy két ember is megfogja a kedvese kezét, hogy menjünk el szűrésre, akkor már elértem a célom az ő emlékét ápolva. Ha én három vagy négy évvel ezelőtt ezt hallom… Megéltem ezt, nem olvastam róla, sajnos nem egy tanulmányt adok elő. Ez a méhnyakrák megelőzhető szűréssel, időben, még az I-es, II-es fokozat is.

P.GY.: Minden évben kötelező jelleggel el kell menni, ez egy túlélhető, apró vizsgálat.

H.Z.: Abszolút, ez a nőkhöz hozzátartozik. Egy olyan betegség, aminek nincs jele. Mi ezt megéltük. Amikor már jele volt, akkor már nagy baj volt. Azóta is több hölgy ismerősömmel beszéltem, bizony volt, aki kettő vagy három éve nem volt szűrésen. A legutóbbi előadásom után másnap a jelenlévők közül négy vagy öt nő mondta, hogy időpontot kért és elment szűrésre. Örülök, elértem a szándékomat ezzel. A férfitársaimnak is mondom, mert nincs ez kellőképpen kommunikálva a médiában.

P.GY.: Akár párkapcsolatban is mondhatják egymásnak, hogy menj el méhnyakszűrésre, vagy a nő a férfinek, hogy menj el prosztatarákszűrésre! Lehet az jó tanács, hogy az év bizonyos időszakában, például év elején, elmegyünk a kötelező szűrésekre? A nőknél a méhnyakrák szűrés illetve a mammográfia, férfiaknál a prosztatarákszűrés, hiszen a preventív szűrések eredménye életet menthet?

H.Z.: Ezt az első negyedévbe be lehet ütemezni, remek szakemberek vannak, akik rendelkezésre állnak nagyon korszerű gépekkel és nem is tudom, hogy miért siklottunk el. Mi nagyon egészséges életmódot folytató család voltunk, már csak négyen maradtunk az ötből, nem is gondoltuk, hogy velünk ez előfordulhat. Ha ebből egy emberhez is elér ez…. Ne járjon így más, mert ezt nagyon nehéz megélni. Én erős vagyok, de biztos egyszer én is elfáradok és ez a sok-sok minden egyszer behúzza a féket és akkor megállok. De szeretném a gyerekeket felnőttként látni és aztán elengedni a kezüket, utána már nem gond…

P.GY.: Te nagyszerű apa, nagyszerű ember vagy Zoli!

H.Z.: Majd 10 év múlva hogy mi lett a gyerekekből majd akkor, ha találkozunk, akkor majd megmondom, hogy sikerült-e. Nagyon szeretném kitaníttatni és jó útra terelni őket. Amit lát a gyerek otthon, azt viszi tovább, és ha ezt látják, hogy minden olyan helyzetet tudunk kezelni, és nem feltesszük a kezünket, akkor én úgy gondolom, hogy ez csak erősíti őket. Lehet, hogyha ezt egy szakember hallaná nem biztos, hogy helyeselné, de én nem fordultam szakemberhez, nem olvastam semmiféle szakirodalmat ezzel kapcsolatban, ami a szívemből jött, nap, mint nap úgy cselekszem. Ledorgálom őket, van büntetés, nincs tévézés, nincs telefon, hogyha úgy viselkednek. Nem azt jelenti, hogy most már aztán bármit lehet és tutujgatom őket. Ellenkezőleg. Megvan a mi kis életmenetrendünk, az edzések, az iskola. Az első a család, utána az iskola, utána a sport és utána bármi jöhet. A sportnak is milyen támogató ereje van. Mindenféle téren. Az is sokat segített a sport és az, hogy látták, hogy én nem ittam sosem alkoholt, nekem ez a jó szokásom megmaradt… már erre a kis időre. Én nem abban látom a menekülést.

P.GY.: Hol tudod kiadni ezt a fajta feszültséget, fájdalmat, tehetetlenség érzést magadból ? Hol vezeted ezt le?

H.Z.: Nem tudom. Nagyon sokat dolgozok. Leterhelem magam.

P.GY.: Keresed még az okát, hogy miért történt ez Veletek?

H.Z.: Igen.

P.GY. : Milyen válaszok jönnek? Jönnek a válaszok vagy a csend van még?

H.Z.: A csend van még. A semmi. Minden nap kimegyek a temetőbe, valahogy ott megnyugszom. Az az enyém. Sőt a gyerekekkel is. Az elmúlt két évben szerintem három vagy négy alkalom, hogy nem tudtam kimenni. Egy perc, megállok, köszönök, letörölgetem a síremléket, meglocsolom a virágot, ha nyári időszak van, semmi extra. Erre nekem most szükségem van, a fiúknak is. Azt akarom, hogy nekik ez –ne teherként – de az életük része legyen! Lássák azt, hogy nem kell ettől félni, nekünk már az életünk része.

P.GY. : Nagyon köszönöm, hogy édesapaként megosztottad személyes tapasztalataidat, élményeidet, feleséged elvesztése kapcsán megélt küzdelmeidet. Mindannyian komoly útravalót kaptunk. A Debreceni Hospice Ház Alapítvány szlogenje, „Méltósággal együtt!” kívánom neked Zoli, hogy próbáld meg így vinni tovább azt az életet, amit együtt kezdtetek el. A fiúkban ott él ő is tovább. Minden olyan dologban, amiben tudsz segíteni az embertársaidnak, ugyanezzel a bátorsággal és őszinteséggel állj bele, mert nagyon sok embernek segítettél most.