Minden napnak elég a maga baja

Dankuné Nagy Gyöngyi, a Debreceni Lorántffy Zsuzsanna Általános Iskola pedagógusa. A 2017-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danku Attila iskolaigazgató feleségével Porkoláb Gyöngyi, társadalmi és kulturális mediátor, a Debreceni Hospice Ház Alapítvány kuratóriumi elnöke beszélget.

PGY. Én magam is fel tudom idézni azt a napot, amikor jött a felfoghatatlan hír, hogy a férjed, Attila nincs többé. Különleges személye kapcsán, talán mindannyian egy komoly gyászfeldolgozási folyamatot éltünk át. Nagyon-nagyon köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást. Mit éreztél, amikor megkerestelek, hogy lenne-e kedved beszélgetni Attiláról és arról, hogy hogy vagy most?

D.N.GY.: Amikor felhívtál telefonon, hirtelen úgy éreztem, nem tudom elvállalni ezt a beszélgetést, mert újra vissza kell idéznem azt a „gödröt”, amiben akkor találtam magam. Éreztem, hogy újra vissza kell szállnom, újra kell éreznem azt a rosszat, azt a pokoli érzést, amit a férjem halála valóban jelentett. Nehéz dolog még róla beszélni is, még most is. Azért vállaltam el a beszélgetést, hogy hátha a saját utammal, azzal a megküzdési móddal esetleg tudok segíteni olyanoknak, akik ezen az úton járnak.

P.GY.: Véletlenszerű talán, hogy éppen halálának az ötödik évfordulójához közeli időpontban kerestelek meg. Milyenek voltak az évfordulók és milyen most, öt év távlatából újra emlékezni?  

D.N.GY.: A gyászfeldolgozásokban, annak a fokozataiban, igazából nehéz volt az egész. Sokan álltak mellettem, akik tudtak ebben segíteni. A férjem hívő ember volt,  Istennek tetsző életet talált ki magának és aszerint is élt. Presbiter volt a református gyülekezetben, napi szinten gyakorolta a hitét és gyakorlom én is. Az első, aki mellém állt, a lelkipásztorom volt. Ezt a szót konkrétan és klasszikus értelemben használnám, mert valóban lelkipásztor volt, aki segített ezt a gyászt feldolgozni, aki Isten igéjét világította meg számomra egészen új módon. Olyan volt mintha ezt a halálesetet, ezt a gyászt egy más dimenzióba helyezte volna. Egy felsőbb dimenzióba. Először olyan rossz volt erre rácsodálkozni, hogy igen, a felső dimenzióban talán még ez érthető is, hogy aki él, az meg is hal. Ezt nagyon nehéz akkor elfogadni, amikor benne vagyunk ebben, de Gacsályi Zsolt tiszteletes Úr folyamatosan mondta, hogy minden napnak elég a maga baja. Csak napokra tervezzek, ne hosszú távra. Csak arra a napra, ami következik. Ez lelkileg nagyon sokat segített. A gyülekezetem olyan szinten állt mellettem, hogy programokat szerveztek nekem, hogy ne legyek egyedül. A református gyülekezetünkben nyaranta elmegyünk egy-egy zarándoklatra. A zarándoklat mindig azt jelenti, hogy van valami, amiért mi zarándokolunk, mindig van valami cél, küldetés. Elég hosszú idő, egy hét. Olyan szabályok vannak, amelyeket elfogadtunk, és amelyet meg is értünk, vagyis hogy ez nem egy kirándulás. Délelőtt nem beszélünk, csak elmélkedünk és megyünk egyedül az erdőben. Van egy-egy hosszabb túranap. Túrának nevezem, de nyilván ez nem jó szó rá. Ez egy hosszú séta, aminek a lényege pont az, hogy amikor már úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább, már egy lépést nem tudunk tovább menni, akkor is, de IGEN, van tovább… Össze tudjuk szedni az erőnket és IGEN, meg tudjuk tenni a következő és a következő km-t. Délelőtt nem beszélgetünk egymással, de délután már igen, pont akkor, amikor már elfáradunk. Amikor már azt érzem, hogy nem bírom tovább, akkor mellém jön valaki, vagy én megyek valaki mellé. A beszélgetéssel, a kapcsolat kialakításával valahogy elröppen az idő, nem érezzük utána ezt a fáradtságot. Hosszan beszéltem erről, de nekem abban az időben ez is nagyon sokat jelentett.

P.GY. Milyen sokszor halljuk az élet más területén ugyanezt vagy hasonlót: „Éljük meg a jelent! Ha sikert akarunk elérni, akkor mindig lépésenként gondolkodjunk, próbáljuk lebontani azt a távlati célt és akkor csak holnapra, aztán a következő napra koncentráljunk.” Mennyire hasznos tudás, képesség ez egy-egy veszteség feldolgozása során. Szeretettel teli, élettel teli, kiránduló, mosolygós, segítőkész ember volt Attila. Egy történetet szeretnék megosztani veled, ami a halála előtti nyáron történt. Tábort szerveztünk gyerekeknek, a „Méltóság mezeje” program részeként. A két táborvezető az utolsó pillanatban szólt, hogy szükség lenne még 20 darab polifoam-ra, Nem tudtam hirtelen hová forduljak.  Bár tudtam, hogy nyáron be van zárva az iskola, mégis gondoltam egyet és felhívtam Attilát. Azt mondta, ez nem lehete probléma, arra kanyarodik. Telerakta a kocsiját polifoam-mal. Amikor hallottam a halálának hírét, ez a történet és az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne még táborozni… terveztük a jövő nyári tábort. Ez a fajta segítőkészség annyira jellemző volt rá.

D.N.GY:  Igen, mi a nap 24 óráját gyakorlatilag együtt töltöttük. Ő, az igazi jó ember volt, aki az igaz ügy mellé állt mindig. Segített az embereken maximálisan. Kitartó volt, kreatív és lelkes, maximálisan lelkes. Mindig volt terve, mindig volt ötlete, amit meg akart valósítani és meg is valósította. Kiállt amellett, amit szeretett volna, jó közösségi ember volt, mindig vidám, minden problémával meg lehetett keresni és minden problémára megtalálta a megoldást. Addig ment, amíg nem volt meg az a megoldás. Emlékszem erre a polifoam-os esetre is, nem volt olyan dolog, amit ne lehetett volna tőle kérni, amit ne tett volna meg.

Hogy ennyire hirtelen elment… meg volt fázva, náthás volt, nem volt tüdőgyulladása, nem volt komoly betegsége. Hirtelen, egy pillanat alatt… Szombat délután volt, nem tudjuk a mai napig sem hogy mi történt. Megállt a szíve, ezt mondták. Nem tudjuk, hogy mitől…

P.GY.: Együtt voltatok otthon, te találtad meg Őt…. Akkor, ott, tudtál még segíteni, vagy láttad, hogy itt nagyon nagy a baj?

D.N.GY.: Azt láttam, hogy nagyon nagy a baj, de azonnal tárcsáztam a számot. Nem tudom, hogy honnan szedtem az erőt? Megláttam és máris tárcsáztam. A diszpécser elmondta gyorsan, hogy mit csináljak, mert én már megpróbáltam az ágyon egyik kezemmel újraéleszteni, másik kezemmel a telefont tartottam. Ő mondta, hogy vegyem le az ágyról, próbáljam meg lecsúsztatni az ágyról, mert az ágy rugója miatt nem fogom tudni… és akkor a földön,…mondtam, hogy nem lélegzik… nem, nem lélegzik. A diszpécser velem együtt számolt. Ott volt velem 25 percen keresztül a telefonban.

P.GY. A telefonon keresztül azt érezted, hogy még ott a remény, hogy lehet valamit csinálni… Meddig tartottál ki?

D.N.GY: Végig, végig, egészen addig, amíg nem láttam, hogy a mentősök jönnek fel a lépcsőn. Utána hónapokig számoltam, anyukám ébresztett fel éjszaka, hogy számolok.

P.GY.: Óriási lelkierő volt benned, hogy ezt így végig tudtad csinálni. Amikor megérkeztek a mentősök, mi történt?

D.N.GY.: Ők is megtettek mindent. Próbálták folytatni. Hátha… megtettek mindent…

P.GY.: Olyan házaspár voltatok, akik egymást támogatva éltetek, dolgoztatok, partnerként, társként. A halálát követő időszakban mindenki birkózott az érzéseivel, a hiánya az első pillanata sokként hatott. Az iskolában Tabajdi Éva iskolapszichológus próbált segíteni. Mesélte, hogy hogyan próbált a gyerekekre koncentrálni, hiszen Attila a gyerekek körében is nagyon népszerű volt. Mit mondjon nekik, hogy kell jól kommunikálni, hogyan kell jól válaszolni a gyerekek kérdéseire. Mégis sokkal nagyobb traumát látott a pedagógusok, a testület körében. Neked akkor, ott, másnap mi segített felkelni, tudni, hogy mit csinálj?  

D.N.GY.: Nagyon nehéz volt. Mi egy nagyon fegyelmezett életet éltünk, mert a férjemnek nagyon sokféle elfoglaltsága volt. Ezt nem lehetett volna fegyelem nélkül… önkormányzati képviselő, iskolaigazgató, és még sok más egyéb dologban volt benne és ez nem ment volna nagy fegyelem nélkül. Ez meghatározta a mindennapjainkat is. Ez a fegyelem volt az, ami összetartott akkor. Az a fegyelem, hogy tudtam, hogy akkor nekem mit kell csinálnom. Lehet, hogy az agyam elutasította, de a mozdulat és az akarás még bennem volt. Visszatérek egy mondat erejéig az idő kérdésére. Az idő mindig máshogyan telik, máshogyan telik, ha az ember boldog és akkor, ha nem és akkor, ha egy ilyen tragédia éri. Azt tudom mondani, hogy a jelenben kell tartani a gondolatainkat. Ez a legnehezebb dolog! A jelenben tartani és ragaszkodni azokhoz a hagyományokhoz, a napi rutinhoz, a rituálékhoz. Azokban a napokban ez segített! Tudtam, hogy Attilával mikor szoktunk felébredni, mikor kell elindulni az iskolába, mit kell csinálni.

P.GY.: Sokan mesélnek olyan élményekről, hogy miután meghalt a szeretett hozzátartozójuk, napokig vagy hetekig azt érezték még, hogy ott van velük. Neked volt-e ilyen élményed?

D.N.GY.: Igen, még most is, öt év elteltével is, még most is. Nem szlogen az, hogy a szeretet sosem múlik el. Azt mindig érezzük. Amikor egy mozdulattal odanyúlok valakihez, vagy amikor hozzám fordulnak segítségért, azt sosem fogom elfelejteni. Ő mindig mindenkinek segített és jobb ember volt, mint én. Én is próbálok mindenkinek segíteni, de nem úgy, mint ő. A tanítómesterem is volt. Férjem, párom, tanítómesterem. Nagyon sok dologra Ő világított rá, ő mutatott meg nekem, amire nekem fel kellett nőjek.

P.GY.: Éltél-e meg olyan élményt, hogy kicsit „terhes” már a részvét, a segíteni akarás? Hogyan tud jól segíteni az ember? Hogy élted ezt meg? Minden segítség volt számodra, az is, aki sírva a nyakadba borult, vagy aki csak megölelt, vagy aki felhívott vagy küldött neked egy üzenetet? Előfordul ilyenkor, hogy: Hagyjatok, egyedül szeretnék lenni! Ott a dilemma a család részéről is, hogy tényleg hagyjuk magára? Ennek a határait megtalálni nehéz az embernek a saját gyászában.

D.N.GY.: Nem tudom, hogy más hogy van vele, valóban hallottam már olyat én is, hogy valakinek „terhes volt” és szeretett volna inkább magában lenni ilyenkor. Mindenki úgy gyászol, amilyenek a személyiségvonásai, amilyen életet él. Nincs igazán erre protokoll. Mindenki találja meg a maga útját, nem vagyunk egyformák. Nekem minden jólesett. Örültem egy kedves szónak, annak is, ha a nyakamba borultak, ahogyan a gyerekek fogadtak, és hogy mindenben támogattak. Akkor is osztályfőnök voltam, ahogyan „jók” voltak. És mindig jók voltak!

P.GY.: Készült egy album is. Mesélsz erről? Otthon van nálad?

D.N.GY.: A gyerekek rajzai, üzenetei vannak benne, egy gyönyörű album. Persze megvan, otthon van nálam.

P.GY.: Lerajzolták Attilát, neki szánt üzentek benne?

D.N.GY.: Igen, lerajzolták, üzentek neki, volt, aki versikét írt hozzá. Nagyon jó ez nekem. Ezek az élmények nagyon sokat jelentettek nekem akkor. Ennyi év távlatából az a szeretet, ami a gyerekektől és a szüleik felől áramlott. Mindig éreztem, folyamatosan éreztem, hogy mellettem állnak, a gondolataimat próbálják kitalálni.

P.GY.: A „Méltóság mezeje” program partnerintézménye volt a Debreceni Lorántffy Zsuzsanna Általános Iskola. Valójában ez egy olyan program volt, aminek az elindulása is kérdéseket vethetett fel sokakban, hiszen kérdés, hogy hogyan lehet veszteségről, megélt veszteségélményekről, gyászról gyerekekkel beszélgetni. Annyira ékes munka zajlott az iskolátokban is. Az iskolapszichológus akkor öt éve arról számolt be nekem, hogy ha nem lett volna ez a program, megvallja őszintén, ő maga is megijedt volna, hogy lehet-e erről a gyerekekkel őszintén beszélgetni az adott helyzetben, ha igen, hogyan. Azt tapasztalta, hogy milyen nagy segítség volt az a sok-sok módszer, amit egymás körében a résztvevő iskolák megosztottak. Az egyik volt ez az album, amit a gyerekek készítettek. Mi történt a tantestületben, hogyan dolgoztátok fel a gyász?

D.N.GY.: Tabajdi Évát említetted, ő nagyon-nagyon sokat segített a tantestületnek. Az igazgató-helyettes, Borsiné Prepuk Erika, szintén nagy segítségünkre volt, de mindenkit felsorolhatnék, hiszen egymást támogattuk. A szülői munkaközösség tagjait, egyszerűen mindenkit, mert akkora veszteség ért minket, hogy azt vettem észre, beszélni még nem tudunk róla.

P.GY-: Az is elfogadható, hogy nem tudunk beszélni róla, vagy azt, hogy most nem kell kérdezni, mert ugyanarra gondolunk. Mikor érezted, hogy egy kicsit könnyebb már? Vagy hullámzott ez benned? Hogyan érezted?

D.N.GY.: Hosszú ideig hullámzott, más gyászolóval is beszélgetve, ugyanezt érzik ők is. Mintha egy hullámvasúton lennénk, vannak jobb periódusok, vannak rosszabbak. Nem is tudom mikor volt az, amikor az élet körbe szőtte ezt a gyászt. Magamat bíztatva próbálom átgondolni, időponthoz nem tudnám kötni mikor volt az, amikor az a mérhetetlen szomorúság átment egy békés megnyugvásba. A megnyugvás nem jó szó rá, de valami „békévé” szelídült. Nem tudok tenni semmit, nem tudom őt visszahozni.

P.GY-: A hullámvölgyben megfogalmazódott benned önvád, hogy bárcsak vissza tudnám hozni őt? Az a billegés, ami a hozzátartozók nagy részénél megjelenik, hogy mit tudtam volna még tenni? Hogyan tudnám Őt visszahozni? De hát nem egy amerikai akciófilmet élünk, hogy újra éledjen, vagy egy számítógépes játékot játszunk, ahol öt élete van valakinek… Ahogyan Te mondtad: Tanuljunk meg a jelenben örülni annak, amink van, kimondani azokat az érzéseket, amelyek bennünk vannak: jó vagy rossz egyaránt, de ne maradjanak kimondatlanul!

D.N.GY.: Igen, ki kell mondani. Az iskolapszichológus is segített illetve a lelkipásztorom. Hogy volt-e bennem önvád? Talán Tabajdi Évának az első mondata az volt hozzám, vagy a második mondata, hogy: Fogadjam el, Attila egy teljes életet élő ember volt. Olyan ember, aki minden területen maximálisan elért a csúcsra, kiteljesedett. Egy elégedett ember volt. A családja, a munkája, a közéleti tevékenysége, minden tevékenységében azt kell látnunk, hogy egy kiteljesedett és elégedett életet élt. Nem maradhatott benne olyan vágy, hogy maradt volna még valami elérhetetlen vágy. Ez olyan érdekes volt, mert talán ez volt az a mondat, ami rávilágított arra, hogy szeretnék én ilyen kiteljesedett ember lenni, eljutni oda, hogy igen, több területen is nyissak és teljesedjek ki, tegyek érte, harcolni, küzdeni kell érte, hogy elérjem a céljaimat. Ő ezt mind megtette, az ő élete beteljesedett. Nem én mondtam ezt ki. Az iskolapszichológus is így látta és elfogadtam, hogy egy beteljesedett, pozitív életet láttunk és tanulhattunk belőle.

P.GY. : Ez az üzenet olyan támaszt adott neked, ami azt is mondatja talán az embernek, hogy az eltávozók tanítanak is minket. Amikor a hospice-ban elkísérünk egy hosszantartó gyógyíthatatlan betegség kapcsán betegeket, akkor nagyon sok hozzátartozótól halljuk azt, hogy neki annyit adott ez az utolsó pár hét. Akik itt maradunk, mi is kapunk valami útravalót az eltávozott szerettünktől. Most, ha végig gondolnád, ha lett volna rá lehetősége Attilának, hogy egy utolsó mondatot mondjon neked, mi lehetett volna az útravaló?

D.N.GY. : Az hogy „ÉLJEK”! Azért, mert amit mondtam az előbb, ő teljes életet élt, több területen is kiteljesedett. Ahogyan szerette az embereket, úgy szerette az állatokat, azért mondom ezt, mert rácsodálkoztam arra, hogy nyulakat tart a sok munkája mellett, sőt három kecskénk is van. Minden területen azt a szeretetet, azt az életet, amit kitalált magának, azt megvalósította. Ha lenne egy mondat, akkor az lenne, hogy! Mindenki teljesítse ki saját magát. Nagyon boldog volt, végtelenül boldog, hogy sikerült megvalósítania a céljait, hogy van egy szép családja…, hogy…

P.GY.: A beszélgetéssorozatunk címe Befejezetlen mondatok. Nem is tudtuk befejezni és nem is lehet befejezni… Ha egy befejezetlen mondat feküdne előtted, és az úgy szólna, hogy: Hálás vagyok az életben azért, hogy …………., akkor hogy fejeznéd be ezt a mondatot?

D.N.GY.: Hálás vagyok az életben azért, hogy Őt ismerhettem, mert mellém rendelte a sors. Mellettem volt, vele átélhettem a szeretetet, a szerelmet, és mert tanulságul szolgál nekem a továbbiakban is. Velem van mindig.

P.GY.: Velünk van. Köszönöm szépen Gyöngyi, hogy vállaltad, hogy megosztod velünk azt, hogy mi minden segített neked: a fegyelem, az idő kérdése, hogy mennyire fontos, hogy tovább kell menni, hiszen az élet – ahogy fogalmaztál – körbe szövi a gyászt.