Hibajavító mechanizmusok és a prevenció

Dr. Sebő Éva, a Debreceni Egyetem Kenézy Gyula Campus Emlőcentrumának vezetője. A Befejezetlen mondatok című sorozatunkban olyan témákról beszélgetünk, amely segíthet egy-egy olyan nehéz helyzetben lépni, döntést hozni, valakihez fordulni, amikor azt gondoljuk, hogy valami nagyon kilátástalan az életünkben.

PGy. Ha valaki azt hallja, hogy valamiféle daganatos megbetegedést diagnosztizálnak nála, akkor az első pillanatban biztos, hogy egyfajta sokkhatás éri. Az emlődaganatokkal kapcsolatban  –  amit Te és a kollegáid képviseltek  –  egy picikét jobb helyzetet vagy kilátást láthatunk, ezt akár számokkal, adatokkal is alá tudjuk támasztani. Azt a szót, hogy „prevenció” olyan sokszor és régóta halljuk, de valójában a gyakorlatban, az életünkben mit jelent az, hogy prevenció, hogyan lehet edukálni a gyerekeinket?

S.É.: Tulajdonképpen a betegségek szempontjából vagy a betegségek oldaláról nézve a prevenció többféleképpen értelmezhető. Van az elsődleges, másodlagos és harmadlagos prevenció. Az elsődleges prevenció a megelőzést jelenti. Azoknál a betegeknél, betegségeknél jöhet szóba, amelyeknek a kialakulását meg lehet előzni. A daganatos betegségek sajnos nem tartoznak ebbe a csoportba, ott mindenképpen csak másodlagos prevencióról beszélhetünk. Nyilvánvaló, hogy valamilyen kis szeletét érintheti a daganatos betegségeknél is az elsődleges prevenció, mégpedig az életmód tekintetében. Ez nem azt jelenti, hogy ha valaki követi az ajánlásokat, hogy milyen életmódot érdemes élni, hogy akkor neki biztos, hogy nem lesz daganata, mert sajnos nem ennyire egyszerű a dolog. De mégiscsak a nagy számok törvénye, a nagy betegszámú vizsgálatok alapján történt megfigyelések azt mutatják, hogy azoknak az embereknek a körében, akik egészségesebb életmódot élnek, mégiscsak kevesebb ezeknek a betegségeknek az előfordulása. Mik is ezek a szempontok?

Ha az emlődaganatról beszélünk, ami nagyon fontos, a beteg, a nők hormonális státusza. Ebbe olyan nagyon sok tekintetben nem tudunk belenyúlni, hiszen az az élet rendje, hogy valaki elkezd serdülni, nővé válik, majd a termékeny, produktív szakaszban van egyfajta ciklikussága a hormonális háztartásának. Majd bekövetkezik a változó kor, ami megint csak az élet rendje, viszont ott már az emlődaganat kialakulása kritikus pont, hiszen ott a rendszeres hormonhatás megszűnik, fokozatosan megszűnik és ez sajnos kedvező az emlődaganat kialakulása szempontjából. Ezért van az, hogy az emlődaganatok javarésze a változó kor után jelentkeznek és az életkor előre haladtával az előfordulási gyakorisága növekszik. Ha ebbe a normális, hormonális életciklusba valahol belenyúlunk, beleszólunk mesterségesen, az megint csak kedvezőtlen hatással van az emlődaganat kialakulásában. El is szoktuk mondani azoknak a nőknek, azoknak a betegeinknek, akik ilyen szempontból érintettek, hogy nekik fokozottan oda kell figyelniük az emlőszűrésre.

Mik is ezek a szituációk? Hogy csak a három legfontosabbat említsem: az egyik sajnos napjainkban a „fertilitás” probléma az egyre inkább előtérbe kerül, egyre több terméketlen házaspárral találkozunk sajnos. Az ő esetükben tudnak segíteni a nőgyógyászok, viszont ez beleszólás az élet rendjébe, a normális hormonháztartásba., jelentős hormonpótlást kapnak. A másik ilyen szakasz a változó kor, a menopauza, amit nagyon sokan, nagyon nehezen viselhető tünetekkel vészelnek át. Itt megint csak szóba jöhet egy külső hormonális bevitel. Ez megint csak fokozott rizikót jelent.

Van egy harmadik terület, a fogamzásgátlók kérdése. Bármennyire is alacsony hormontartalmú fogamzásgátlók vannak már forgalomban, azt kell látnunk a szakirodalomban – nagyon-nagy esetszámú vizsgálatok is azt mutatják – hogy sajnos abban a populációban, akik tartósan fogamzásgátlót szednek, valamivel magasabb az emlődaganat előfordulása. Ennyit a hormonális dolgokról. A másik dolog pedig a teljesen banálisan fogalmazva, az életmód. Az, hogy hogyan táplálkozunk, az, hogy hogyan élünk kérdés, és ez semmi különös, ugyanaz, mint az össze többi egyéb életmódbeli tanácsnál, amiket el szoktunk mondani. Ha valaki ezt tartja, valamelyest tud csökkenteni a daganat előfordulási rizikóján.

P.GY. : Ha már itt prevencióról beszéltünk, akkor lehet egy prevenciós folyamatnak vagy munkának része az őszinte kommunikáció, ami sokszor egy-egy érzelmi blokk mögött fontos lehet. Nemcsak nőgyógyászati daganatnál, más daganatnál is foglalkoznak kutatók azzal, hogy nincs-e valami fel nem dolgozott lelki probléma a háttérben? Amikor bizonyos nehéz élethelyzet, érzelmi probléma megoldása, feloldása vagy egy meg nem értett nehézség kibeszélése, az ezzel kapcsolatos őszinte kommunikáció megelőzheti a betegség kialakulását?

S.É.: Nagyon nagy téma, amibe most így belecsapunk. Nem is annyira az én területem. De nem lehet ezeket ennyire élesen különválasztani, hogy én csak a testét kezelem a betegnek, és a lelkével meg majd foglalkozik másik kolléganő. Ezt nem lehet különválasztani. Amikor a beteg ott fekszik az én vizsgáló ágyamon és nekem kell szembesítenem azzal a ténnyel, hogy itt egy komoly problémával állunk szemben, akkor azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy neki van egy lelke, amit ott rögtön, az első pillanattól kezdve kézbe kell venni és azt is együtt kell ápolni és gyógyítani, önteni bele a pozitívumot, a bíztatást, az erőt, hogy ezt végig tudja csinálni. Az első kérdésedre a válasz: szinte csak ilyenekkel találkozunk. Én, aki ott ülök mellette és elsőként, általam szembesül azzal, hogy probléma van, szinte mintha a csapot nyitnám meg, azonnal jön, hogy : ”Jaj, féltem is, hogy baj lesz! Már csak ez hiányzott, hiszen nem elég hogy elvesztettem a férjemet, a munkámat…” Tehát valami nagyobb lelki megrázkódtatás azt kell, hogy mondjam, szinte mindenkinél előjön. Akinél nem jön elő, az sem biztos, hogy nincs, csak lehet, ő, nem mondja el rögtön, vagy nem beszél róla. Nagyon fontos ez az emlődaganat kialakulása szempontjából, hogy igen, valószínűleg nem ettől lesz, de hogy a folyamatnak kedvez, az valószínű. A tapasztalataim alapján – 22 éve csinálom – lehet látni már az elején, hogy ki az, akinél biztos, hogy meglesz a gyógyulás és ki az akinél „necces”. Mert az, hogy ő maga hogyan áll hozzá, hogyan akarja, mennyire hisz benne, mennyire akar hinni abban, hogy meg fog gyógyulni, komolyan mondom neked, hogy a fele. A siker fele. A másik fele az, hogy elfogadja azokat a kezeléseket, azokat a segítségeket, amiket mi ajánlunk és adunk neki. De nélküle nincs az a gyógyszer, ami meggyógyítaná.

P.GY.: Az őszinte kommunikáció szerepével az onkopszichológia is foglalkozik. hogyan hogyan tudnak ezen a területen segíteni a gyógyulás folyamatában. Ami az egészségügyben nagyon nagy kérdés; mikor és hogyan tud őszinte lenni egy orvos, akár egy diagnózis kinyilvánításával, azt hol, milyen környezetben teszi a beteggel, vagy akár csak egy vizsgálat során, hogyan kommunikál… Van egy valós történet, amit egy nyugdíjas főorvosnő mesélt. Valami foltot láttak nála, amikor mammográfiai szűrésen volt Budapesten egy emlőcentrumban, így visszahívták kontrollra, ahol a következő történt vele. A vizsgálat során az asszisztensnő azt mondta: „Húha, itt nagy baj van!”– és kiment a helyiségből. Öt perc múlva ment vissza. Az az 5 perc egy örökkévalóságnak tűnt.  Lepergett az élete, hogy itt már borzasztó nagy a baj, már azon gondolkodott, hogy mit kire irat, hogy rendezi tovább a dolgait, Orvosként dolgozott, ismerős volt, hogy  ilyen esetben, milyen folyamat előtt áll. Visszajött az asszisztensnő a főorvosnővel: „Ugye mondtam Főorvosnő, hogy baj van ezzel a géppel! Nem tudom lehajtani azt a részét.” Nyilván mindenki megkönnyebbült, nagy baj nem volt, volt egy ciszta a mellében, amit utána tudtak kezelni. Ő ezt mindig elmondja egy felkiáltó, figyelmeztető jelként, hogy ott van egy-egy vizsgálatnál a beteg, aki eleve szorong a vizsgálattól, a fehér köpenytől, a betegség lehetőségétől. Sokan voltunk már olyan helyzetben, hogy a vizsgálat tényétől is féltünk. A Debreceni Egyetem Kenézy Emlőcentrumában barátságos, segítőkész kollegális csapat fogadja az odaérkezőket. Mi a kulcsa ennek a csapatnak? Ti hogyan tudtok segíteni?

S.É.: Ez egy tudatos dolog, hogy ez így alakult. Nem elegendő egy ilyen helyen szakmailag rendben lenni, hanem igenis olyan személyiség, embertípus kell ide, aki kellő empátiával, türelemmel rendelkezik. Sok dolog tanulható. De ennek nagy része azt gondolom, hogy pont NEM. Lehet, hogy furcsán hangzik, de itt egy szelekció van, hogy kik azok, akik itt dolgozhatnak. Egy rossz mondat, egy rossz szó. Ez egy intim dolog. Nekem egyszer egy számomra nagyon meglepő mondatot mondott egy beteg, sok-sok évvel ezelőtt, soha nem felejtem elmikor ez került szóba, hogy az emlővel mit kell csinálni, megtartható, nem tartható meg… kiveséztük az egészet, hogy mi várható, milyen kezelésekre lehet szükség. Egy idősebb, egyszerű, falusi asszony volt, azt mondta: Tudja doktornő, nagy különbség van aközött, hogy ha valakinek nőgyógyászati problémája van és el kell távolítani a méhét, mert azt senki nem látja rajta. De ha a mellét eltávolítják, az igen, az látszik. Az mégiscsak egy külvilág számára látható dolog. Sokkal mélyebben érinti a nőket. Még mindig benne van a köztudatban, hogy az emlőrák egyenlő a halállal.

P.GY.: Akkor döntsünk meg egy félelmet. Statisztikai adatokat tekintve, el lehet mondani, hogy a tumoros betegek körében a legjobb gyógyulási arány talán az emlőrák megbetegedésnél látható. Dolgozik a szakma azon, hogy előrébb hozzák a kötelező korhatárt a mammográfiai szűrésre. Beszélgettünk a prevencióról, magáról a megbetegedésről, de valójában az első lépés, amit az ember megtehet, az az, hogy eljár az évenkénti kötelező szűrésekre, hiszen már fiatal korban is megjelenhet az emlődaganat. Melyek azok a lépések, amelyeket megtehet valaki a felismerésben, akár a diagnózis felállításában? 

S.É.: Igen, tulajdonképpen nagy kanyarokat tettünk, mert onnan indultunk, hogy elsődleges, másodlagos prevenció. Az elsődlegest elmondtuk, hogy nem direkt előzhető meg, de lehet segíteni ezekkel az életmódbeli dolgokkal, de igazán, ami az emlődaganat prevenció szempontjából lényeges, az itt a másodlagos prevenció. A másodlagos prevenció azt jelenti, hogy ugyan a betegség alakulását nem tudjuk megelőzni, de meg tudjuk találni egy olyan stádiumban, amikor még nem okoz tüneteket, de már létezik és még gyógyítható. Azok a daganattípusok, amelyekre van egy megfelelő vizsgáló eljárás, abban a stádiumban megtalálja –  és erre ne adj Isten – egy viszonylag kis beavatkozással, egy invazív, nem hosszadalmas, nem nagy vizsgálattal rá lehet világítani. Erre rá lehet szervezni egy társadalmi szintű szűrővizsgálatot, ott annak a betegségnek a halálozási rátáját lényegesen lehet csökkenteni. De, ez csak akkor, ha él vele az illető és eljön. Nagyon sokan keresték a magyarázatot, miért nincs akkora megjelenési arány Magyarországon, mint amennyi kívánatos lenne, ez 40%-nál több, de ez sem olyan egyszerű. A szervezett szűrés azt jelenti, hogy kétévente behívjuk a nőket, megnézzük mennyi meghívót küldtünk ki, és mennyien jöttek el. Ez a megjelenési arány. Ez az országosan 40% körüli arány. Debrecenben és Hajdú-Bihar megyében hála istennek ez 60 % körül szokott lenni, itt a Kenézy Emlőközpontban. Még ez sem az ideális. Nem ennyi nő van valójában megvizsgálva, ez csak ennek a behívásos rendszernek a statisztikája. Sokan úgy járnak vizsgálatokra, hogy mi magunk mondjuk azt, hogy ne 2 évente, hanem évente jöjjenek, mert valami oknál fogva nekik nem elég pl: emelkedett rizikójuk van… Innentől kezdve rossz ennek a statisztikája, mert ők kikerülnek a szűrés megjelenési arányból. Az átvizsgáltak aránya ezért magasabb, de nem eléggé.

P.GY.: Említetted azt, hogy emelkedett rizikójú. Akik számára nem ismert, mit is jelent ez? Ha „családilag” érintett, anyai, nagymamai ágon előfordult akármilyen tumoros megbetegedés, nemcsak az emlődaganat számít?

S.É.: Daganat szempontjából, ami nagyon-nagyon nagy rizikót jelent, az ezeknek a BRCA géneknek a hibája, a nevüket is ugye a Breastcan (breast cancer rövidítése) gének, tehát az emlődaganatról kapták. Ezeknek a géneknek – kettő van belőle I. és II. – bizonyos helyein történik valamilyen hiba, akkor az emlődaganat és a petefészek daganat rizikója emelkedik meg, de nagyon! Tehát ha valakinek a BRCA értéke, illetve kettő génjén hiba van, ezeken a helyeken van mutáció, akkor az életük folyamán 70-80 % az esély, hogy emlődaganatuk lesz. Ez egy nagyon magas szám. Az összes többi daganatra vonatkozóan, változó. Tudni kell, hogy minden ember szervezetében napi szinten keletkeznek daganatsejtek. Folyamatosan változunk, folyamatosan cserélődnek a sejtjeink, sejtosztódás révén. Hogyha több milliárd ez a nagyságrend, óhatatlan, hogy egy-egy hiba soha ne csússzon be. Igen ám, de jól van kitalálva a szervezet, mert erre egy csomó hibajavító mechanizmus épül. Tehát a szervezetben egy többlépcsős védekezési folyamat van arra vonatkozóan, hogy ha keletkezik egy daganatsejt, akkor ki ismeri fel, ki az, akinek el kell tüntetni, és egy csomó ilyen hibajavító mechanizmus megakadályozza, hogy azokból a keletkező kóros sejtekből, majd igazi daganat legyen akármelyik szervünkben. Ennek a hibajavító mechanizmusnak nagyon sok pontján lehet hiba. Akkor sérül a rendszer és nem javítódik ki az összes hiba. Akkor még mindig van újabb-újabb lépcső. Ennek többféle fajtája és fokozata van. Az hogy egy családban halmozottan fordulnak elő daganatos betegségek, az valószínűleg valamilyen javító mechanizmus hibájára vezethető vissza. De ez nem jelent akkora rizikóemelkedést, hogy annyira komolyan vegyük, mint a BRCA-t, ahol a kétoldali emlőeltávolítás is szóba jöhet megelőző céllal.

P.GY.: A BRCA felismerése milyen vizsgálattal állapítható meg? Géntérképpel? Angelina Jolie felvállalta prevencióként az emlőeltávolító műtétet. A közvélemény csak azt tudja, hogy Ő egy ilyen műtétbe „beleugrott”.

S.É.: Igen, neki pozitív a BRCA egy génje, és ami miatt vállalta ezt a műtétet, az egy nagy dolog. Ő nyilvánosan felvállalta ezt, amivel sokaknak segített, azt gondolom. Magát a beavatkozást, amikor indokolt, mi szoktuk javasolni. Amikor nem indokolt, akkor mi ilyen javaslatot nem teszünk, sőt ha valaki teljesen indokolatlan félelemből akarja a mell eltávolítást elvégeztetni, igyekszünk is lebeszélni róla. Ez nem egy kis műtét. Amikor valamilyen terápiás eljárást tervezünk, akkor igenis van a mérlegnek 2 serpenyője, és az alapján döntünk. Meg kell nézni, mi az, amit vesztünk, mi az, amit nyerünk vele. Minden beavatkozásnak van pozitív hatása és van hátránya is. Amikor egy ilyen nagy műtétbe beleviszünk valakit, igenis van rizikója, de olykor sokkal nagyobb veszélynek tesszük ki, ha nem végezzük el a beavatkozást.

P.GY.: Egy tévhitet oszlassunk el esetleg. Ha egy nőnek már volt egy szépészeti mellplasztikája vagy mellnagyobbítása, akkor implantátummal rendelkező mellnél kialakulhat –e  emlődaganat, megóvja-e az illetőt az implantátum a tumor kialakulásától?

S.É.: Ugyanúgy kialakulhat.

P.GY.: Ezt azért vetettem fel, mert gyakran hallani, hogy azok, akiknek implantátumuk van, félnek elmenni szűrővizsgálatra, meg azt is vélik, hogy részint nem alakulhat ki a betegség, vagy a vizsgálat során sérülhet az implantátum.

S.É.: Nem több és nem kevesebb azoknál, akiknél implantátum van beültetve. Van egy speciális felvételi technika, amit azoknál alkalmazunk, akiknek van implantátum az emlőjükben. Ezzel a géppel egy műfogással helyezzük az emlőt a kompressziós lemezre, hogy az implantátum arra ne kerüljön rá. Rajta sincs a felvételen. Neki is meg kell csinálni a mammográfiát. Az ő esetükben mindig ultrahanggal is kiegészítjük, mert az emlőknek a szélei, az áthajlási vonalak nem kerülnek rá, tehát náluk mindig dupla vizsgálat történik. Egyébként nem gyakoribb, sőt azt kell, hogy mondjam, többségük megfogadja azt a tanácsot, amit a plasztikai sebész és mi is javaslunk, évente ellenőrzésre kell járni! Közülük jóval nagyobb arányban járnak szűrésre, mint azok, akiknek nincs.

P.GY.: Beszéltünk csapatmunkáról, hogy nálatok nagyon humánusan közelítettek ehhez. Van ennek egy másik oldala is, van egy multidiszciplináris csapat is. Kikből áll ez a csapat és milyen módon kommunikálnak a betegekkel?

S.É.: Ebből a szempontból is nagyon szerencsés vagyok, mert olyan kollégákkal tudok együtt dolgozni, akikkel egyféleképpen gondolkodunk, egyféleképpen tartjuk fontosnak a beteget és azt, hogy minél többet tudjunk neki segíteni. Ez az onko-team a találkozás sorrendjében: először a radiológus találkozik a beteggel, miután megcsinálta a vizsgálatot, levette a szükséges mintákat az eredmény megbeszélésére. Most sajátos helyzetben vagyunk, de remélem már nem sokáig. A beteg személyesen érkezik egy adott időpontra az eredményekért. Ez az időpont ennek az onkoteam-nek az ülése, ott személyesen mondjuk el a szükséges teendőket. Ott van a patológus, aki értékelte a biopsziás mintavételi anyagot. Ott van személyesen a sebész, ha esetleg  műtétre van szükség, akkor ő tudja a legpontosabban elmondani a teendőket. Jelen van az onkológus, aki akár a műtét előtt, akár a műtét után kezelni fogja a beteget. Nem utolsó sorban jelen van egy onkopszichológus, aki már ott látja, hogy ki az, aki akár már ott, segítségre szorul, és néhány útmutatót, mondatot már ott tudnak váltani az onkoteam megbeszélés után és fel tudja ajánlani a segítséget.

P.GY.: Te mit tapasztalsz? Mernek a nők segítséget kérni, amikor már tapintható a probléma? Vagy pedig van ebben egy „kicsit egyedül maradok”. Ahogy mondtad a mellnél történő bármilyen beavatkozás látható dolog? Egyedül akarják ezt a küzdelmet megvívni?  Mi a tapasztalat ezzel kapcsolatban?

S.É.: Nagyon változó. Az az arány, amit elmondtam, azokról szól, akik eljönnek a szűrésre. Mondjuk úgy, hogy a fele a nőknek. A másik fele, aki nem jön el, mindenkinek megvan a maga indoka miért nem. Amikor pedig baj van, akkor azért a többségre az jellemző, hogy akkor viszont azonnal. Akkor, ha már „tegnapra” adok időpontot, akkor is késő! Akkor már nagyon megijednek. Persze igyekszünk ezeket respektálni, a kívánságokat, kéréseket, de azért annyit hadd mondjak; beszélünk, minden évben kiállunk mindenféle rendezvényre (október, a mellrák elleni küzdelem hónapja) és akkor elmondjuk, hogy el kell menni a szűrővizsgálatra. Amikor még kicsi a daganat, akkor csak az emlőben van, ha akkor megtaláljuk, kivesszük. Ha megkapja a kezeléseket, majdnem 100% a gyógyulás. Csak azért nem mondunk 100%-ot, mert bármi történhet, nincs 100%, de MEGGYÓGYUL! Tényleg így van. Mondjuk, ez a tapasztalatunk, de tulajdonképpen az élet nem ad egy olyan A meg B verziót, hogy mi van, ha így van, ahogyan az előbb elmondtam, és mi van, ha nem? Most jött a COVID és csinált nekünk egy B verziót, amikor mindenki bezárkózott, amikor egy csomó dolog vagy nem volt elérhető, -egészségügyi szolgáltatás-, hónapokig állt a szűrés is, vagy azt hitték, hogy nem elérhető, vagy ha tudták is, hogy elérhető, nem mertek kimozdulni, mert féltek a vírustól. Olyan több hónapnyi időszak keletkezett ezáltal, amikor nem működött a másodlagos prevenció. Akkor azt láttuk, hogy általában amikor az onkoteam ülésezik, akkor a priméren kimutatott emlődaganatok több mint kétharmada azonnal műtétre kerülhet, mert kicsi méretű, eltávolítható, így jár jobban. Utána, hogy milyen utókezelés lesz vagy nem lesz, az már más kérdés, de ezek a korai emlődaganatok legalább kétharmadát teszik ki az összesnek. Letelt ez a pár hónap, kinyitottunk, újra lehetett jönni, és megfordult az arány. Alig került ki egy-egy onkoteam beteg anyaga közül, alig volt olyan, akit műtétre tudtunk küldeni, mind előrehaladottabb volt. Elég volt hozzá egy pár hónap, hogy ne működjön. Lehetett azt látni, hogy mennyit számít, ha időben jön, vagy ha nem. Azt gondolom, hogy nyilván nem akartuk, ezt senki nem szerette volna, de mégiscsak lett egy olyan ellenpróba, ezzel a pár hónappal, ami igenis alátámasztja azt, hogy ha működik a másodlagos prevenció, akkor sokkal több beteget tudunk meggyógyítani.

P.GY.: Ez nagyon fontos megállapítás, sőt megtapasztalás is volt a COVID alatt; feketén-fehéren kimondta, hogy mennyire fontos a szűrések jelentősége, mert kiszűrhető korai stádiumban egy-egy nem előrehaladott állapotban lévő daganat.

S.É.: Mindez kétszer  is megtörtént a vírushelyzet miatt, tehát nem volt véletlen, mert kétszer is ugyanazt tapasztaltuk.

P.GY.: Hányszor előfordul az életben, hogy utólag jövünk rá, hogy milyen jó lett volna elmondani, milyen jó lett volna kinyilvánítani egy-egy véleményt, a szeretetet, bármit. Van-e a praxisodban olyan eset, amikor bizony egy ilyen befejezetlen mondatot hallottál betegtől vagy láttál olyan esetet, amikor azt mondták: „…hogy ha tudtam volna, ha megtehettem volna…” Olyan mondatok, amelyek arra keresik a választ, hogy mi lett volna, ha… vagy megtehettem volna…

S.É.: Ezzel kapcsolatban hirtelen az a pár betegem jut eszembe, akiknek miután kiderült a diagnózis, elmondtuk, hogy mit javaslunk és ők nem fogadták el. Mindenféle más, alternatív megoldásokhoz fordultak, sokszor „hajmeresztő” dolgokat választottak. Akkor, amikor már nagyon-nagy baj van, akkor a többségük jön, és akkor már elfogad mindent és ekkor már nem biztos, hogy lehet segíteni. A többségükön akkor már látom, hogy megbánta. Bevallja, hogy talán nem így kellett volna.

P.GY.: Nagyon sokszor természetes, bármibe is, de kapaszkodnak kétségbeesésükben a betegek. Nagyon sok alternatív gyógymódot, olyan természetgyógyászati módszert próbálnak alkalmazni, ami működhet is akár, de nem a kezelés helyett, hanem együttműködve. Erre egyre nyitottabb a társadalom és az egészségügyben dolgozók is, sokszor a beteggel közösen konzultálva, közös terápiaként próbálják értelmezni.

S.É.: Nekem egy nagyon kedves kolléganőmnek van erre egy nagyon elgondolkodtató válasza. Ő ilyenkor el szokta mondani, hogy el tudja azt képzelni, hogy az egészségbiztosító, hogyha ez ennyire egyszerű lenne, akkor nem a kétezer forintos C-vitamin kúrát támogatná, hanem a tízmillió forintos kemoterápiát?

P.GY.: Fontosnak tartom, hogy ezekről a dolgokról tudjunk beszélgetni és ne csak októberben, a mellrák elleni küzdelem hónapjában.  Fontos üzenet lehet, hogy elmondjuk ismerősnek, barátnőnek, kollégának, hogy minden év elején elmenjünk az összes szűrővizsgálatra.

S.É.: Nagyon-nagy probléma volt a kapacitás-hiány az igényekhez képest az elmúlt időszakban. Szerencsére a Debreceni Egyetem ebben lépett és egy második, vadonatúj mammográfiás készüléket vásárolt, aminek a berendezése, a helyiség kialakítása jelenleg zajlik. Hamarosan meg tudjuk duplázni a kapacitásunkat és azt tudom ígérni a joggal türelmetlen pácienseinknek, hogy hamarosan fogunk tudni csökkenteni az előjegyzési időből.

P.GY.: Ez valóban jó hír a beszélgetésünk végére. Köszönöm, hogy beszélgethettünk ezekről a témákról.  Remélem, hogy minél több emberhez eljut és megfelelően „kódolja”, hiszen nem akkor kell már odaszaladnunk a szakemberekhez, amikor már nagy baj van, hanem meg is előzhető. Ez közös felelősségünk! Figyeljünk oda egymásra!