Így bárki járhat…

Czimer_Szendrei Judit, közgazdász, Stamp-Art alkotóművész, három gyermek édesanyja férje, Dr. Czimer József, pénzügyi szakember. A Befejezetlen mondatok sorozatban olyan témákról olyan mintákról beszélgetünk, amelyek nehéz küzdelmeket mutatnak és amelyek segítséget jelenthetnek azoknak, akik hasonló élethelyzetben vannak. Judit három gyermeke közül Zsófi, születése küzdelmekkel teli volt. Milyen erőforrásból meríthet, hogy az életben vállaljunk, felvállaljunk dolgokat?

P.GY.: Judit, Te közgazdász vagy, mégis művészként ismerünk inkább, mi is így ismerkedtünk meg.

C.SZ.J: Igen, az első, igazi kiállításon, ami itt volt Debrecenben a Nagyerdei Víztoronyban.

P.GY.: Érdekes, hogy akkor úgy írtalak be a telefonomba, hogy Stamp-Art Judit, mert azt tudtam Rólad, hogy bélyegművészettel foglalkozol. Mi is ez a művészet pontosan, egy kicsit avass bebennünket, hogyan is indult ez az egész?

C.SZ.J.: Egy nagyon különleges alapanyaggal dolgozom, bélyegekkel festek. Bélyegek felragasztásával, vágásával állítok össze egy új, egy önálló alkotást, bélyegfestésnek is hívhatjuk, illetve mostanában találtunk erre egy nagyon jó szót: MOKOMO. MOzaik-KOllázs-MOntázs technika együtt, tehát MOKOMO STAMP ART. Ez az új hivatalos elnevezés, amit csinálok. Hogyan indult? Említetted Zsófit. Zsófi 27 éves, a kezdetektől fogva játékok, mindig fejlesztő játékok vettek körül, ebben rendkívüli kreativitást mutattam, mindig kitaláltam valami újat. Eljutottunk arra a pontra, hogy ha otthon sok-sok bélyeg van, akkor bélyegekkel, bélyegekből csináljunk együtt valamit. Levágtuk a borítékokról, áztattuk, rendeztük. Így indult Zsófihoz kapcsolódóan, utána folytattam, mert a sok bélyeggel valamit kezdeni kellett, mindamellett, hogy az alkotásokat én készítem, Zsófi továbbra is részt vesz ebben a munkában. Áztatja, rendezi a bélyegeket.

P.GY.: Zsófi Down szindrómával született. Hogyan emlékszel vissza a születése körüli időszakra? Hogy élted meg a születés pillanatát? Hogy élted meg azt, hogy eltér a többi picitől, valahogy más, mint a többi kisbaba?

C.SZ.J.: Először is, a férjem, nem a Zsófi édesapja. Több mint 20 éves volt már Zsófi, amikor megismert Bennünket, de majd erről Ő fog beszélni. Mint minden édesanya, egyetlen dologra vágyik, hogy egészséges kisbabája szülessen. Zsófi könnyedén megszületett, nagyon örültem neki, aranyos baba volt, hosszú hajjal, egy probléma volt vele, hogy nem akart szopni. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, mindenki olyan furcsán viselkedett körülöttem, de senki nem mondott semmit. Ez még a kórházban történt. Mindaddig, amíg be nem hívtak a Klinikán az ügyeletes gyerekorvoshoz, aki borzasztó durván, a szemembe vágta az ő véleményét az én gyerekemről. „Anyuka! Ez egy kis állatka, hagyja bent, itt meghalni, mert azon túl, hogy fogyatékos, Down szindrómás, súlyos szívproblémái is vannak, a túlélésre nincsenek esélyei.” Hogy hogy fogadtam? Azt hittem, hogy ott halok meg. Az első reakcióm az volt ennek ellenére, hogy ha meg kell halnia, akkor is hazaviszem, nem fogom itt hagyni, akkor majd meghal otthon a saját kis szobájában közöttünk.

P.GY.: Volt akkor ott bármilyen segítséged?  Amikor a 9 hónapon át boldogságban várt kisbabádról azt mondják, hogy Ő olyan, akit nem is kell hazavinni…Ez a többszörös trauma, amit rázúdítanak az emberre…

C.SZ.J.: Ez a doktornő ilyen volt. Viszont volt egy másik, egy szülész-nőgyógyász, (nem nála szültem), –  mert akinél szültem, az lelépett, eltűnt, annyira szégyellte magát, hogy ezt nem vette észre, többet felém se nézett. Viszont volt egy másik orvos, aki hozott nekem irodalmat, olvassam el, még semmi nincs eldöntve, akár egyetemet is végezhet, mert hogy a Down szindrómásokra az a jellemző, hogy borzasztóan nagy a szórás. Előre nem lehet tudni, hogy mi lesz belőle. Vannak közös jellemzőik: a szívbetegség, az arcvonásaikban vannak közös, felismerhető jegyek, de az összes többi később fog eldőlni.

P.GY.: Nem akarom nagyon boncolgatni ezt a pillanatot, nyilván nem könnyű erről  beszélgetnünk…

C.SZ.J.: Eddig én mindig elsírtam magam… 27 éves Zsófi, de ezt kimondani és egyrészt ezt nem lehet elfelejteni, másrészt azért mondom el, mert ha eljut az orvostanhallgatókhoz, vagy az őket képzőkhöz, figyeljenek erre! Remélem, hogy ma már ilyen nem fordulhat elő. Fel kell Őket is készíteni arra, hogy egy rossz hírt, egy születendő kisbaba esetén hogy kell közölni a családdal, az édesanyával.

P.GY. : Érdekes ez, hiszen a Down szindrómásoknál a külső jegyek már születéskor mutatkoznak. Akkor, ott, a Te esetedben nem jelezte senki, hogy a születése után látnának rajta valami különlegeset?

C.SZ.J.: Én azt láttam, hogy nagyon szép kisbaba, illetve később is…amikor az utcán sétáltunk, akkor többen megálltak, hogy milyen szép gyerek! Látszik rajta, hogy Down szindrómás, de senki nem mert őszintén szólni hozzám, kivéve azt az orvost, aki azóta is a barátaink közé tartozik.

P.GY. : Sokszor a születésnél – még ha nem is olyan nagy a baj – milyen jó, ha ott lenne egy pszichológus vagy egy olyan segítő, aki sorstársakkal tudná összekapcsolni az édesanyát vagy a családtagokat. Akkoriban volt-e ilyen?

C.SZ.J.: Nem volt. Zsófi életét végig kísérték a véletlenek. Mi senkitől hivatalos segítséget nem kaptunk. Se a védőnőtől, senki meg nem keresett bennünket. Az hogy Ő milyen intézetbe került, milyen orvoshoz került, az mind egy utcai találkozás, beszélgetésen múlott. Remélem azóta ez változott. Nekünk mindent a véletlen intézett el. Persze később, amikor már közösségbe kerültünk, ott már a szülőktől kaptunk segítséget. De mi nem egy Down-os közösségbe tartozunk, hanem úgy általában mindenféle fogyatékkal élő gyerek vagy fiatal közé. Ezt a közösséget a református egyház keretein belül működő Immanuel Otthonban találtuk meg.

P.GY.: Nemrégiben adták át az új épületet.

C.SZ.J.: Igen, de mi már ezt kinőttük, mert ez az új épület csak a 18 év alattiaknak van. Úgy látom, egyre több fogyatékkal együtt születnek gyerekek. Debrecenben nagyon jó kezekben van ez az ellátás Győrfy Zsófia vezetésével és munkatársaival, akik emberileg és szakmailag is kiváló munkát végeznek. Egyáltalán: szeretik a gyerekeket!

P.GY.: Alapvetés, hogy szeretik a gyerekeket! Itt ül a férjed, aki jóval később kapcsolódott be az életetekbe. 22 éves volt Zsófi, amikor Ti megismerkedtetek. Nagyon sokszor látni azt, hogy amikor egy beteg baba születik, egy darabig ott van a férfi, utána pedig kilép ebből az életből. Sok-sok oka lehet ennek, de a statisztikai adatok azt mutatják, hogy nagyon sokszor egyedül marad a nő ezekkel a nehézségekkel.

C.SZ.J: Nálunk nem feltétlenül volt így. 22 éves koráig együtt éltünk, megromlott a házasságunk, nem lehet azt mondani, hogy ő kilépett. Elváltunk. Jóskával interneten ismerkedtünk meg. Hogy mondjam el, hogy nekem van egy fogyatékos gyerekem? Fontosnak tartottam az első pillanatban közölni. Egy fényképet küldtem el, amin rajta voltam a 3 gyerekkel, gondoltam, hogy Jóska biztos fel fogja ismerni, hogy milyen a kislányom. Akkor Ő majd fog lépni, el fogja mondani a véleményét.

P.GY. : Hogy volt ez Józsi? Hogy ismerkedtetek? Te hogyan emlékszel?

C.J.: Az ember bárkivel megismerkedik, mire számít? Kíváncsian ismerkedik, vár valakire, várja, hogy végül kivel találkozik. Mindenki várja a jót. Judit elküldte ezt a képet, a három gyereke volt rajta, félreérthetetlen volt a szándéka. Ez teljesen normális volt számomra.

P.GY. : Azt mondod, ez teljesen normális. Sokszor lehet látni, hogy valaki kifelé a szépet, a jót mutatja, nem a valósat, aztán később derül ki, hogy hoppá itt van egy nagy hátizsák, amit hoz magával. Judit ilyenfajta őszintesége mit jelentett számodra? Amikor az ember partnert keres, keresi a jót, azt, aki szimpatikus; a belső érték az, ami számít?

C.J.: Persze az ember keresi a jót. Ha egy beszélgetés elér odáig, hogy már mélyebben kell magunkat megismertetni, akkor igyekszik elmondani azt is, amit fontosnak tart, Judit fontosnak tartotta, hogy Zsófit így megmutassa.

P.GY. : Mi történt azután, hogy láttad ezt a fotót, mi volt a reakciód? Mit jeleztél vissza neki, hogy de szépek vagytok?

C.J.: Talán ezt nem, hogy jaj, de szépek vagytok, hanem: és akkor mi van?  Ők így vannak együtt, tudomásul vettem. Persze amikor már személyesen is megismerkedtem Zsófival, persze hogy kíváncsi az ember. Tudtam, hogy mi az a Down szindróma, illetve dehogy tudtam. Amíg az ember nem találkozik ezzel, honnan is tudhatná.  De nekem ez semmilyen problémát nem okozott. Sokan vannak, akik ettől visszarettennének, kényelmesebb valamit remélnek.

P.GY.: Teljes természetességgel közelítettél és viszonyultál hozzá. Hogy reagált Ő? Jellemző  a Downosokra, hogy nagyon tudnak szeretni, ölelni. Örült egyébként Józsinak? Vagy volt benne egy izgatottság, hogy most itt van valaki?

C.SZ.J.: Kezdetben nem tudta, hogy itt egy rivális van. Az első reakció az volt, amit mondtál, hogy mindenkit szeretettel, öleléssel fogad. Amikor látta, hogy már egyre sűrűbben velünk van Jóska, akkor már vetélytársként értékelte. Ez csak abban nyilvánult meg, hogy engem egyre többet ölelgetett, mintha azt akarná mondani, hogy: Anya az enyém! Nem adom. Ellenséges viszont sohasem volt.

C.J.: Zsófinak alapvetően az édesanyja van mindenek előtt. Hozzá kötődik, kicsit túlságosan is, de ebből probléma sosem volt.

C.SZ.J.: Azért rájött, hogy Ő ezzel nyer. Hiszen amennyi időt „belőlem” elvesztett, azt pluszban megkapta ott. Ő kapott egy normális családot ezáltal, hogy belépett Jóska az életünkbe.

P.GY.: Józsi, átvállaltál bizonyos feladatokat? Nehéz volt Zsófira vigyázni, amikor Juditnak dolgozni kellett, gondolom volt azért ilyen időszak?

C.J.: Abszolút nem. Én úgy kezelem, mint bármilyen más embert.

P.GY.: Tudom, hogy Neked ez természetes, de azért szeretném ezt kihangosítani, mert talán lehet azt mondani, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol oly könnyen megbélyegeznek helyzeteket, embereket, különböző világokat és nagyon sok ember egy ilyen nehéz élethelyzetre azt mondaná, hogy: „Nahát, én ezt nem tudnám csinálni, én ezt nem csinálnám.” Nagyon minta értékű, ahogyan te viszonyulsz ehhez a helyzethez. Van ebben egyfajta hozott minta, értékrend?

C.J.: Valószínűleg az átlagnál több mindent láttam.  Éltem más országokban, keleten, nyugaton, ahol elfogadóbb társadalmakat láttam. Akik minket ismernek, azok tudják, hogy Angliában is van egy otthonunk és ott is előfordulunk, Zsófi, Judit is. Nem messze tőlünk, van egy kiváló indiai-pakisztáni közösség. Nekem ez kisebb gond. Jó lenne, ha mindenki értené ezt, hogy Ő is egy ember. Az hogy egy orvos ilyet mondott, amit itt Judit elmondott, számomra felfoghatatlan.

P.GY.: Facsarodott is a szívem, amikor ezt először hallottam.

C.SZ.J.: Azért az orvostársadalomban nagyon sok pozitív hozzáállással, emberi segítséggel találkoztunk, de volt még egy negatív példa, és elmondom, hogy sajnos az orvosok között is – mondtam, hogy Zsófi szívbetegséggel született – ami azt jelentette, hogy az első 4 évben gyakorlatilag minden nap azért küzdöttünk, hogy  meg ne haljon. Négy évesen vált műthetővé. Négy évesen, az a doktornő, aki írja a műtéti előjegyzéseket, azt mondta, hogy Zsófi mindig az aljára fog kerülni, mert fogyatékos. Érdekes módon, mégis sikerült elintézni, hogy a tetejére kerüljön, ennek meg volt az ára. De az volt a hivatalos hozzáállás  – és nem szégyellte kimondani – hogy mindig az aljára fog kerülni. Ők ketten voltak, akik így viselkedtek. Az összes többi orvos – és nagyon sok orvossal találkoztunk- mind segítőkész volt, ápolónőkkel együtt, mindenki.

De az átlagembereknek, mindenkinek, aki hall minket, tudnia kell, hogy így bárki járhat! Nem az én hibám, nem kábítószereztem, nem ittam, teljesen egészséges életet éltem. Egy egészséges kisbabát vártam egy boldog házasságban és ez a gyermek született. Mégis a mai napig úgy néznek ránk, megvetően, ellenségesen, mintha valami rosszat csináltunk volna vagy akár Zsófi. Ez nagyon bántó. Jóska, amit említett, hogy Angliában mindenhol az átlagemberek átadják a helyüket, előre engednek, rámosolyognak, ezt itthon nem tapasztaljuk. Itt még ez a fajta elfogadás még nagyon hiányzik.

P.GY. : Beszélgettünk kommunikációról a születésnél vagy arról, hogy a születés után hogyan mondják meg az igazságot az orvosok, de most rávilágítottál még egy aspektusra. Lehetséges, hogy az átlagemberek reakciója benned kódolódik ilyen módon? Lehet, hogy a buszon, vagy a postán az emberek reakciói tudatlanságból, vagy alacsony érzelmi fejlettségből adódik?

C.SZ.J.: Elég azt látni, hogy néznek ránk…

C.J.: Mondanék még valamit Angliával kapcsolatban. Legkedveltebb utazási magazin vezetője, egy tolókocsis, fekete fiatalember. A meteorológusok között, a híradóban van félkezű hölgy, nincs meg az egyik karja és úgy áll ki. Van egy külpolitikai riporter, akinek a gerincét ellőtték Szaúd-Arábiában, azóta tolókocsiban közlekedik és tudósít mindenhonnan. Ezeket a fogyatékosságokat felvállalják, ugyanolyan emberek, csak pechesek, mert valami történt velük. De emberek vagyunk, ugyanolyanok, mint akik fogyatékossággal születnek.

P.GY.: Szerinted az segíthet ilyen helyzetek megítélésében, az emberként való viszonyulásban, ha mondjuk a nyilvánosság előtt a médiában olyan fogyatékkal élők szerepelnének, akik különböző ügyeket vállalnának fel? A szegedi televízióban, több országos csatornánál is dolgozott például egy olyan fiatalember, Máté Roland, aki elveszítette a fél lábát és vissza tudott menni a szakmájába dolgozni. Indított egy Facebook oldalt, ahol pont azt erősíti, hogy vissza lehet térni. Nyilván ehhez rengeteg lelkierő kell. Nemrégiben jártatok Rómában, ahová nem ketten mentetek, hanem Zsófival, Mi is történt?

C.SZ.J.: A pápával való találkozásra gondolsz? De önmagában ez nem volt különleges. Mi bárhová megyünk, most mondjuk a képek kapcsán, mindenhová jön velünk. Nemcsak azért, mert nincs kire hagyni, bár sokszor ez is probléma, hiszen néha szeretnénk kettesben lenni. Úgy gondoljuk, hogy az Ő fejlődéséhez nagyon fontosak ezek az impulzusok. Hogy utazunk, hogy sok mindent lát, mind jót tesz neki, meg mi így vagyunk egy család, jön velünk és valóban az Ő fejlődésén ez mind nyomot hagyott, ez mind látható. Ez így volt mikor Angliában, Hollandiában, bárhol voltunk. Budapesten bárhová megyünk, Ő jön és nagyon érdekes, ahogyan Ő ehhez hozzááll. Mindjárt visszatérünk a pápalátogatásra, csak az előbb Anglia szóba került, ott előtte voltunk. Miközben mi ott a látogatókkal beszélgettünk, Ő mandalákat készített, lefoglalta magát 8 órán át több napon keresztül. Az elkészült mandaláit kérte, hogy tegyük ki, neki is legyen kiállítva. Saját indíttatásából tehát neki is lett egy kiállítása. A pápával való találkozás így nem lógott ki a sorból, mert ennek volt előzménye, utána ugyanúgy folytatódott. De ez egy különleges találkozás volt. A vele való találkozás nem mindennapi dolog.

P.GY.: Azért bennem maradt az a kép, ahogy megáldotta a Pápa Zsófit. A fejére tette a kezét… az emberben ez megindít valamit. Zsófi életében ez mit jelentett, érezte-e ennek a lelki súlyát? Vagy Ti mit éreztetek ott szülőként?

C.SZ.J.:   Azt szeretném ezzel kapcsolatban elmondani, hogy ez nem jött volna létre, ha ezt az én férjem nem találja ki és nem szervezi meg. Előtte nincs lehetetlen! Volt egy szép kép, a „Rózsafüzér királynője”, ami katolikus szimbólum. Kié legyen ez a kép? Kinek adjuk? Adjuk a pápának! Jó, adjuk a pápának! Megszervezte, hogy eljussunk a pápához. Annyira hatalmas szerencsénk volt, hogy ez a Covidos időszakban létrejöhetett. Megvolt a találkozás napja, néztük az interneten, hogy hogyan zajlik egy ilyen találkozás, felkészültünk előre hogy hogy lesz. A véletlenek sorozata úgy hozta, hogy pont azon a napon –előtte 5 hétig nem lehetett találkozni vele – esett az eső, egy teremben rendezték meg. Mi Zsófival egy elkerített részben várakoztunk és abban a megtiszteltetésben volt részünk másokkal együtt, hogy a pápa egyenként odament mindenkihez. Megszólított engem, sőt magyarul köszöntött illetve Zsófika ajándékot hozott neki, azon kívül hogy én is vittem. Aztán megáldotta. Az a találkozás, ahogyan közeledett felénk, – csak a saját érzéseimről tudok most beszélni – , annyira természetes volt. Egyébként borzasztó izgulós vagyok, ott egy pillanatig sem éreztem ezt. Különleges nyugodtság szállt meg. Annyira természetes, közvetlen, mosolygós volt, Zsófiban sem volt semmilyen félelem, persze Ő nem tudta, hogy milyen magasrangú ember, csak azt látta, hogy egy kedves bácsi, akinek ajándékot adhat. Azóta már tudja, hiszen mindenki kérdezi, hogy: találkoztál a pápával? Zsófi pedig mondja, hogy igen, találkoztam a pápával. Ebből tudja, hogy ez valami különleges alkalom lehetett. Mi éreztük át ennek igazán a súlyát.

C.J.: Még egy dolgot mondanék a fogyatékosok kezelésével kapcsolatban vagy a velük való foglalkozással. Három hete lett vége egy kiállításnak Lutonban, Angliában. Hat hétig volt nyitva ez a kiállítás Judit képeiből. Ezt a lutoni városi kulturális cég szervezte, nagyon szépen, 250 négyzetméteres kiállítóhelyen. Ők tudták, mert többször találkoztak velünk, és látták, hogy Zsófi is ott van. Az Ő ötletük volt, hogy odaszerveznek néhány hátrányos helyzetű fiatalt. Aztán nem csak fiatalok voltak ott és megkérdezték, hogy Judit nem csinálna-e velük bélyegképet? Bevonná-e Őket? Készítettek virágokat. Ezek a fiatalok, idősebbek, volt olyan 40 év körüli is, odajöttek és legalább 2 órán keresztül Judit vezetésével tevékenykedtek. Volt egy hölgy, akiről azt mondták, hogy másfél percig nem tud megülni egy helyben, ott másfél óra hosszáig ragasztott és készítette a saját bélyegképét és nagyon büszke volt rá. Mindezt hétvégén szervezték és úgy, hogy minden résztvevőnek volt egy kísérője, aki otthonról elhozta. Ilyen nálunk nincs. Hétvégén, egy emberhez, egy kísérő. Vitték egy programra, egy városi rendezvényre. Egyébként ott derült ki, hogy Zsófit is érdekli ez a téma, többiekkel együtt Ő is készített képet. Korábban nem csinált ilyet, pedig minden nap látja.

P.GY.: Azzal kezdtük ezt a beszélgetést, hogy valójában hogyan is indult a bélyegképek készítése. Egy nehéz vagy válságos helyzet, hogyan tud valami újat szülni, létrehozni. Egy-egy nehézségben meg lehet találni azt az erőforrást, amiből tovább lehet lépni. Neked ez egy olyan utat jelent, ami kapcsán felfedezhetted magadban ezt a különleges tehetséget, A  bélyegképek készítését Zsófival kezdted el, talán akkor nem is gondolkodtál ilyen nagyban. Egyszerűen csak egyfajta kreatív foglalkozásnak tekintetted.

C.SZ.J.:  Az is lehet, hogy ha Ő nem születik meg, egészen más életutat járok be, nagy valószínűséggel sosem fordulok a művészetek felé, hanem egyszerűen leélem az életem, mint közgazdász. Minket ez a nehéz helyzet egy nagyon jó irányba vitt el, de ehhez feltétlenül kellett egy társ. Az hogy én önmagam elkezdtem csinálgatni a képeimet, és ez nekem egy nagy megnyugvást, örömforrást jelentett, soha nem léptem volna ki a négy fal közül, az otthon négy fala közül, ha nincs a férjem, aki azt mondta: már pedig ezt meg kell mutatni másoknak is!

P.GY.: Valóban kiegészítitek egymást, hiszen megfogalmaztál megint egy fontos dolgot Judit; egy ilyen társ, támogató nélkül valószínűleg nehezebben menne. Emlékszem, arra amikor az első külföldi kiállításon gondolkodtatok. Jóska az is a Te ötleted volt, hogy ki kell lépni. A debreceni Víztoronyban történt kiállítás óta tényleg nagy utat jártatok be „ez is természetes” volt számodra Jóska? Az, hogy érdemes megmutatni másoknak is?

C.J.: Hozzátartozik ehhez az is, hogy mindig is szerettem szervezni, akár utazásokat, akár bármi mást. Munkámban is, családomban is. Itt pedig volt egy lehetőség. A képeket ugye nem én csinálom, azok vannak, ha azok nem lennének, akkor szervezhetném én, abból nem lenne semmi. Így a kettő összeadódott. Nekem van egy több mint 40 éves szakmai tapasztalatom, amivel talán könnyebben találom meg az utakat, akár a pápához is.

P.GY.: Ma már értékesítitek is a képeket?  Bővül a vásárlói kör? Hol lehet benneteket megtalálni?

C.SZ.J.: Honlapon, aminek az a címe, hogy www.juditszendrei.com, ott minden kép látható. Viszont rákérdeztél a vásárlásra. Van egy örömhír! Van egy képem, aminek az a címe, hogy a Debreceni Nagytemplom, ezt a képet ismered. Egy angliai hölgy vette meg, milyen az élet. Volt a kiállításon, ott Angliában, és ez annyira megtetszett neki, hogy megvette. A lutoni kiállításon 5200 látogató volt, egy galéria kiállítási teremben, nem kellett belépőt fizetni, szabadon elérhető volt. Nagyon nagy érdeklődés volt, többek között galériáktól is. Most éppen szerződéskötésben vagyunk egy londoni galériával, aki azt mondta, hogy indulásképpen, öt képemmel el fog indulni. Láthatóan ott nagyobb az érdeklődés, mint itt.

P.GY.: Mi adja a mindennapokban az inspirációt? Lehet, hogy ezt sokszor megkérdezték Tőled, hiszen aki ismeri a képeidet, az tudja, hogy szinte az utcán hevernek azok a benyomások, amelyek alapján elkezded a munkát. A téma adja az inspirációt vagy azok a bélyegek, amelyek rendelkezésre állnak. Az egy izgalmas dolog, hogy hogyan áll össze? 

C.SZ.J.: Rengeteg bélyeg kerül folyamatosan hozzánk. A 97 éves édesanyám és a kislányom elvégzik ezt az előzetes áztatást, rendezgetést, a végén én rakom be.

P.GY.: Ezt ott a lakásban? Van olyan helyzet, hogy mindenhol bélyeg van?

C.J.: Folyamatosan alakul, most már van egy elég nagy szoba, a munkaszoba, ahol én is dolgozok. Judit bélyegei borítják a falat, különféle tárolási rendszerek vannak. Neki kell látni a bélyegeket ahhoz, hogy ő tudja, hogy mit, honnan vegyen elő.

C.SZ.J.: Sok bélyeg vár még arra, hogy berakjam. Azt akartam mondani, hogy nagyon sokszor új bélyegeket látok, az adja az inspirációt, de általában a körülöttünk zajló események. Legutoljára az ukrajnai háború adta a témát. Most az utolsó képem erről szólt. Sajnos elég kevés időm van, mert napközben dolgozok, van egy teljesen hétköznapi állásom, utána Zsófi, este játszunk, és amikor Zsófi lefekszik, akkor lehet ezzel foglalkozni. Tehát sok téma lenne, amiből tudnék vagy szeretnék képet alkotni.

P.GY.: Jó benneteket hallgatni. Eszetekbe jut-e bármilyen helyzet az életetekben, amikor nem tudtatok befejezni valami mondatot, gondolatot, azért mert valami bent rekedt, azért mert úgy gondoltátok, jobb nem kimondani. Szó volt arról a mondatról, ami Zsófi születésekor elhangzott és akár utólag magatokban azért végigjátszottátok. Volt-e ilyen szituáció?

C.SZ.J.: Ez a mondat, ez ilyen volt. Az, hogy most ezt elmondtam a nyilvánosság előtt, az egy hatalmas lépés, és úgy mondtam el, hogy nem sírtam el magam.

P.GY.: Ott, akkor a válasz kapcsán maradt benned valami érzés, hiszen az egy sokkoló pillanat volt.

C.SZ.J.:  Ezt évekig úgy hordozgattam magamban, hogy szeretném megkeresni azt az orvost, elmondani neki, hogy ez nem egy kis „állatka”, hanem egy érző, szeretettel teli emberi lény, ezt nagyon sokáig szerettem volna, de ezen már túltettem magam. Sosem akartam előtérbe kerülni amiatt, hogy én egy fogyatékos gyereket nevelek. A képeim kapcsán sem akartam, hogy azért hívjanak meg, mert fogyatékos gyerekem van. De valahol mégis összefügg vele, hiszen ha nem lenne, én nem lennék ennyire érzékeny, ennyire nyitott az emberi szenvedésekre, fájdalmakra.

P.GY.: Le tudtad ezt zárni magadban?

C.SZ.J.: Igen, le tudtam zárni. Rájöttem, hogy „minek?” Ez már nekem nem egy elégtétel. Zsófi, maga az elégtétel!

P.GY.: Jóska, Neked volt-e ilyen? Vagy más szituáció?

C.J.: Nekem ilyen nem volt. Annyit mondanék zárszóként, hogy Mindenkinek tudni kell, hogy mindannyian emberek vagyunk!  Akármilyen a színünk, akár betegek vagyunk, akár nem. Sőt, ha betegek vagyunk, akkor még jobban kell figyelni a másikra! Ezt mindenkinek kellene tudni! Sokkal jobban, mint ahogyan talán ma az életben érvényesül!

C.SZ.J.: Soha nem tudhatjuk, hogy az életben milyen helyzetbe kerülünk. Bármelyikünkkel megtörténhet!

P.GY.: Kellenek és hasznosak lehetnek a hozzátok hasonló őszinte megnyilvánulások, életutak, mert van még honnan hová eljutni és azok a megélések, amelyekről itt beszéltünk – akár egy külföldi minta vagy a Ti életetekben megtapasztalt dolgok –  mutathatnak követendő utat azok számára, akik esetleg másképpen élik meg a veszteségeiket vagy adott esetben nincs ilyen társ mellettük.

C.SZ.J.: Az jutott eszembe, hogy mert tulajdonképpen mitől félünk? Mindig az ismeretlentől. Ha többet beszélnénk róla, ha többet láthatnák mások is hogyan élünk, hogyan élnek a bármilyen szempontból sérült gyerekek, fiatalok és családjaik. Talán elfogadóbbak lennének. A filmekben is minden szép, minden jó – ez nem igaz!

P.GY.: Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.