M.Tóth Ildikóra emlékezünk

Bács Zoltánnal a Debreceni Egyetem kancellárjával és Vállaji Orsolya újságíróval, az MTVA szerkesztőjével, egykori debreceni újságíróval Porkoláb Gyöngyi, társadalmi és kulturális mediátor, a Debreceni Hospice Ház Alapítvány kuratóriumi elnöke beszélgetett, M. Tóth Ildikóra emlékezve. Ildi a Debreceni Egyetem sajtófőnöke volt. Nagy lett az elnémulás ezzel a hírrel kapcsolatban, kollektív veszteségfeldolgozás az, ha erről a gyászról beszélgetni tudunk; mosolyogva, történetek mesélésével, olyan vidámsággal, életkedvvel visszagondolni Rá, amilyen Ő maga volt. A beszélgetésben résztvevők az élet két pólusán láthatták Őt. Orsinak főnöke volt a Debrecen Televízióban, akkor szövődött barátság közöttük, Bács Zoltán Kancellár úrral pedig egy beosztott-főnök kapcsolat alakult baráti viszonnyá.

P.Gy.: Milyennek láttátok Ildi személyiségét, azt a hihetetlen teherbírású embert, aki teljes lojalitással tudta végezni a munkáját? Nemcsak munkaerőként volt jelen, hanem nagyszerű emberként is.  Egy picit ilyen olvasatban emlékezzünk Rá!

V.O.: Azt hiszem, az nem is fejezi ki, hogy csak barátok voltunk. Annál én sokkal többnek érzem Őt és amikor felhívtál, akkor egy darabig gondolkodtam, hogy igent mondjak-e. Meg is beszéltük a férjemmel, hogy igent kell mondanom, de nagyon féltem tőle, hogy nem fogok tudni egy percig sem beszélni, hogy ne sírjak. Bár Ildi nem kérné, hogy Őt méltassuk – de mégis miatta nagyon örülök, hogy vállaltam.

Emlékszem a pillanatra, amikor bemutattak neki. Egy fehér szoknyában volt, mindig nagyon csinos volt. Nyár volt, 2008 jött felém a szőke hajával és nyújtotta a kezét és Tóth Ildikó vagyok, akkor arra gondoltam, hogy: „Húúú, ez a nő, ez nagyon kemény!” Az első főnököm volt a viszonyunkat az első években a félelem jellemezte. Állandóan féltem tőle. Rengeteg munkát adott az első perctől kezdve. Később elmondta, hogy szinte azonnal látott bennem valamiféle lehetőséget. Én csak úgy, amikor hozzám szólt, mindig volt papír és toll a kezemben és jegyzeteltem, mert a vibráló gondolatait képtelen voltam megjegyezni, ezeket muszáj volt leírnom. Egyszer az egyik operatőr kollégánk, aki szintén nagyon kedves barátom mondta, hogy: Ildi nagyon szeret Téged. De tényleg? – kérdeztem. Igen, Ő nagyon szeret. -válaszolták. Akkor elkezdtem ezt átértékelni… akkor tényleg szeret. Utána már elvitt magával helyekre, itt Debrecenben is, tulajdonképpen Neki és a férjének köszönhetem az ismerősöket. Mindenhová vittek magukkal. Amikor Budapestre költöztem, amikor kiléptünk abból a kollegális viszonyból, olyan elképesztő, mély szövetség alakult közöttünk. Olyan barátom, nővérem lett az elmúlt 7 évben, aki nélkül én már biztosan nem leszek ugyanaz.

B.Z.: Ildi 2013 óta dolgozott a Debreceni Egyetemen, de jóval korábban ismertük meg egymást, hiszen a Városi Televíziós munkája kapcsán sokat találkoztunk. Nem voltam még se kancellár, se főigazgató, semmi akkor még, de szerveztük a Campus Fesztivált, városi eseményeket. Ennek kapcsán többször volt lehetőségünk bemenni a Városi Televízióba, ahol akkor Ő volt a szerkesztő-riportere sokszor az adásoknak. Aztán hírigazgató lett, onnan ismertük egymást. Kölcsönös szimpátia volt már akkor is. Amikor 2013-ban rektor Úr elment „lánykérőbe”…

P.GY.: Na, feltétlenül meséljétek el ezt a történetet, mert ez annyira kedves! Rektor Úr vendég volt a Debrecen Televízióban, ahol egyszer csak előállt azzal, hogy ő „lánykérőbe” is jött. Hogy volt ez?

B.Z.: Ezt igazából rektor úr tudná pontosan elmondani. Nyilván egymás között már sokszor felelevenítettük, meséltük az elmúlt időszakban. A Debreceni Egyetemen nem létezett ilyen, hogy egyetemi sajtóiroda, annak csak kezdeményei látszottak. Ha kérdezett a sajtó, válaszoltunk. Persze volt az egyetemnek szabályzata, hogy ki mit mondhat, de nem volt szervezett egyáltalán, ebből rengeteg probléma is adódott. Amikor 2013-ban megkapta a rektori kinevezését, akkor az első gondolatai között volt, hogy kell csinálni egy kommunikációs központot, amit hozzáértő ember szervez. Az az ötlete támadt, hogy a Tóth Ildit elkéri a DTV-től. Azt gondolom, hogy egy olyan feladatot kapott Ildi, ami testhezálló volt, nagyon profi módon meg tudta szervezni. Szépen, fokozatosan, 2013-tól felállt egy olyan sajtóiroda, a munkatársak, akik ma a Debreceni Egyetem kommunikációját, láthatóságát, szabályozott csatornáit tudják működtetni. Ildi keményen, de barátian tudta felépíteni. Mindenkivel lojálisan, szépen elbeszélgetve, elmagyarázva, hogy miért kell ezt így. Persze, egy ekkora szervezetből, mint a Debreceni Egyetem, nehéz volt elfogadtatni az elején, hogy márpedig itt szabályok vannak, és nem beszélhet össze-vissza mindenki. Kialakította a rendet, felépítette a csapatát, évről-évre statisztikákat állítottak elő külső médiafigyelők által is. Évi 3-4 ezer hír volt az egyetemről, 2021-ben pedig 33ezer. Ez hatalmas dolog és hozzájárult ahhoz, hogy a Debreceni Egyetem ismertsége, a közgondolkodásban való elhelyezkedése nagyot fejlődött. Ahogyan ezt építette, amilyen lojalitással, amilyen emberként, amilyen baráti hangulatban, egészen kivételes.

P.GY.: Hihetetlen munkabírása volt, a munkája volt az élete. Rektor úr említette, hogy milyen jó bemenni reggel dolgozni, ha látja, ott áll a sajtófőnök autója, vagy este, ha visszamegy, azt látja, hogy még mindig ott áll. Mit gondoltok, mi jelentette Ildi számára a támogató közeget? Miben volt ő különleges?

V.O.: Igen, én azt mondanám, hogy nemcsak a munkája volt az élete, hanem egyszerűen Ő annyira élt, hogy minden, amibe belefogott, az másoknak úgy tűnt, hogy az az élete. De Ő nemcsak a munkájában volt ennyire benne, hanem a barátságokban, a „mindenben”. Magáról mindig azt mondta, hogy: „Orsi, mi nem vagyunk okosak, de az nagyon fontos, hogy tudjuk, mikor kell hallgatni, kíváncsiak vagyunk a világra, és kérdezni tudunk. A legfontosabb, hogy olyan férfiakkal és nőkkel vegyük magunkat körül, akik nagyon-nagyon okosak. Jól jegyezd meg Orsi! A férfi legszexibb tulajdonsága az intelligenciája.  Amikor én éppen párkeresésben voltam, akkor rengeteg tanáccsal ellátott. Az egyik az volt, hogy elsősorban azt nézzem, hogy mennyire okos és kíváncsi a világra. Ha egy dolgot kell mondani, hogy mitől volt Ő annyira különleges, akkor talán az, hogy minden érdekelte. Az emberek érdekelték igazán és Ő volt az, aki egy professzorral is el tudott beszélgetni akár a tudományról is. Az, hogy a mi barátságunk olyan volt, hogy reggeltől estig tudtunk kizárólag érzésekről beszélgetni, a munkába is valahogy bele tudott vinni. Érzéseket vitt, és ez nagy dolog!

P.GY.: Most az jutott eszembe, hogy éppen azon dolgozott, – amit Kancellár úr talán Te is érintettél-, hogy a tudományos életben megjelenő híreket hogyan lehet  a köznyelv szintjére átfordítani. Ez nem könnyű feladat, hiszen egy tudományos anyag tud néha nagyon „száraz” lenni, ha a sajtóban megjelenik. Sajátos kompetenciái is segítettek talán abban, hogy a Debreceni Egyetemen országosan vagy nemzetközi szinten a tudomány szintjén is tudjon szélesebb körben is publikálni…

B.Z.: Abszolút, de azt gondolom, hogy Ildi erre született. Olyan profizmussal tudott az egyetemhez érkezett egy-egy szöveget, akár tudományról, vagy politikáról, vagy egyetemi közéletről kezelni, vagy jó- és rosszindulatú kérdésekre miként válaszoljunk. A napokban volt egy projektzáró, ahol Páll Dénes professzor úr kiemelte, hogy ha Ő éjfélkor küldött egy sajtóanyagot, az 00:15-kor visszaérkezett kijavítva. Ez velem is így volt, nem csak éjfélkor, hanem hajnali fél kettőkor is. Volt olyan sürgős anyag egy-egy különösen szenzitív időszakban, amikor hajnalban is lovagolt a szavakon, fontos volt, hogy mit fognak kiolvasni belőle. Azt is nagyon tudta, hogy mire nem kell válaszolni, mert az nem valódi kérdés. Először is nézzük meg, hogy ki kérdezte. Valódi-e a kérdező? Sokszor kiderült, hogy nem is valódi a kérdező, visszakérdésre már nem jött válasz. Ezt így tudni, borzasztó nagy képesség.

P.GY.: Ha barátként próbált az ember valamit megbeszélni vele – jómagam is voltam vele olyan helyzetben, hogy panaszkodtunk egymásnak – akkor mondta, hogy jó, de nézzük meg a másik oldalt! Mennyire fontos az életben, a tudományos életben, a szakmában, bármiben, hogy amikor bármilyen konfliktus előáll, a másik felet is meghallgassuk.

B.Z.: Megfogalmaztátok tulajdonképpen mindketten, úgy tudnám ezt lefordítani, hogy amikor Ő kérdezett, akkor azt érezte az ember, hogy valóban kíváncsi rá, nemcsak kérdez. Sokszor érzi az ember, hogy túl akarnak lenni egy kérdésen, de nála nem így volt.

P.GY.: Vagyis ne féljünk kimondani, amit érzünk, ne féljünk a szavaktól. Nagyon tudott tanítani, mentorálni, nagyon szeretett is! Tudatos volt ez a fajta segítő hozzáállása? A halála óta, többen említették, hogy mennyire sokat jelentett számukra Ildi segítő hozzáállása. Orsi, Te is beszámoltál ilyenről nekem.

V.O.: Én biztos, hogy mindent neki köszönhetek. Hogy én ott vagyok, ahol és hogy az lettem, aki, azt biztos, hogy neki köszönhetem. Amikor a Debrecen Televízióhoz kerültem, akkor nagyon sok gyakornok volt ott. Évekig dolgoztunk úgy, hogy öten, hatan voltunk és mindig elmondták, hogy csak egy maradhat. Nem volt egyszerű az az időszak, bennem is és Ildiben is ott volt az a nagyfokú megfelelni akarás, – általában a nőkben ez megvan – de tudom, hogy az hogy én maradtam, azt neki köszönhetem. Bizonyítási vágy is volt maga felé, de ami benne csodálatos volt, – nagyon sok egyéb dolog mellett – hogy nem volt féltékeny soha másnak a tehetségére. Ebben a szakmában nagyon gyakran a nők is, férfiak is, nem akarják megosztani a tudásukat, mert attól félnek, hogy jön egy fiatalabb, szebb, tehetségesebb, csinosabb, és elveszi a lehetőséget előlük. Ő ennek pont az ellentéte volt, Ő mindig szerette magát körül venni minél több szép, csinos, okos fiatallal, minden lehetőséget megadott ahhoz, hogy érvényesülj. Ehhez Ő azt várta, hogy ha Ő beleteszi a napi 24 órát, akkor tedd bele Te is, – ez egy jogos elvárás volt, főleg a pályája elején, akkor nincsen más dolgunk, amikor építjük a karrierünket. Pont a férjemmel és veled Gyöngyi előbb beszélgettünk hármasban arról, hogy ugyan nem volt gyereke, de a szakmában nagyon sok gyereke volt. Azt gondolom, hogy én az Ő legkedvesebb gyereke voltam.

P.GY.: Az egyetemen, a sajtóirodán, akik vele dolgoztak beszámoltak arról, hogy nagyon tisztelték Őt. Nagyon tartottak tőle, mert tudott kemény is lenni, ugyanakkor építő volt, hogy folyamatosan tanította őket.

B.Z.: Ő nagyon következetesen csinálta ezt. Az a hozzáállása, amit Orsi is említett, hogy nem félt körül venni magát olyanokkal, akik esetleg más területen jobbak is nála. Ez abból a tulajdonságából eredt, hogy általában az ilyen vezetők magabiztosak, magukban is biztosak. Ő ilyen volt. Nem fél attól, hogy valaki kiszorítja, mert tudja, ha véletlen megteszi, akkor egy másik helyen ugyanúgy felépíti magát. Nem félt elveszteni valamit. Ehhez pedig kell egy magabiztosság!  Én is vettem részt olyan beszélgetésen vele, ahol új kolléganőknek, egy új szituáció előtt el kellett mondani, kinek mi lesz a feladata és volt, akinek nem tetszett. Megfogalmazta, és pillanatokon belül elmondta az illetőnek, hogy ez miért jó, miért kell ezt csinálnod, higgyél benne. Egyébként meg, ha nem tetszik, el lehet menni! Senki nem ment el. Beállt és csinálta.

V.O.: Nem hagyták el Őt, mert ha valaki bizonyított nála, akkor azt segítette. Például kancellár úrnál sokszor kilincselt fizetésemelésért: „De még Zoli, csak tízezer forintot, de biztos, hogy megérdemli!” Mindenkit segíteni akart anyagilag, érzelmileg, soha nem tolakodó módon. Fontos vele kapcsolatban elmondani, hogy Ő szeretni úgy szeretett, ahogy mások nem tudnak, mindenféle szemrehányás nélkül is, teljesen szabadon engedve azt, akit szeret. Tudom, ha én időnként eltűntem a szeme elől – az utolsó hét évben, 2-3 hétnél többre soha – mindig írt egy üzenetet, hogy: „Minden rendben drága, nagy a csend?!” Akkor felhívtam, és úgy örült, hogy hallotta a hangomat, akkor órákig beszélgettünk. Azért is vállaltam ezt a beszélgetést, hogy át tudjam adni azt, hogy tényleg mennyire sokat veszítettünk vele.  Gyakran mondják, hogy sokkal fontosabb a kisugárzás egy nőnél. Sokak szerint a kisugárzása olyan volt, hogy aki meglátta,  a tekintetétől, a megjelenésétől, a gyönyörű hajától  „lenyűgöződött”. Mikor kórházban volt már és mentem hozzá látogatni, egyszer kicsit elszomorodott. Azt mondtam: „Ildi, én itt ülök melletted és én ugyanolyannak látlak, nekem évről-évre egyre szebb vagy és az az élet, ami benned van, azt, most mindenki kiemeli; az ország legnagyobb imacsoportja lett, akik érte imádkoztak.” Folyamatosan jönnek a posztok, szinte percről-percre, mindenki megoszt vele egy közös élményt. Vele ez a város, azt gondolom, annyira sokat veszített, Őt tényleg egy város siratja. Nem olyan, mint amikor meghal egy közéleti ember, akit sokan ismertek és akkor jönnek a visszaemlékezések. Azt érzem, hogy állandóan róla akarok beszélni és csak debreceniekkel. A volt kollégák közül is, csak azokkal akarok beszélgetni, akik tudják, akik értik, hogy amikor én azt mondom, hogy „megszakad a szívem”, akkor az nemcsak egy üres frázis, vagy egy üres szókapcsolat, hanem tényleg ezt érzem.

P.GY.: Hirtelen jött talán sokak számára az, hogy ő eltávozott. Az, hogy van az imacsoport, amit említettünk, azt is jelenti, hogy, felvállalta önmagát, azzal a gyengeségével együtt, hogy 19-20 éves korától hordoz egy olyan betegséget, ami kapcsán tulajdonképpen bármikor lehetett volna nagyobb baj. Kívülről, akik nem ismerték közelebbről, nem is tudták ezt róla. Kicsit vidámabb dolgokról beszélve. Nagyon szerette az irodalmat, a zenét. Ahogy a palóznaki jazzpiknik volt az egyik, amelyet mindig hirdetett. Hogy láttátok, hogy az a nagy teherbírású Nő, EMBER, akiről most beszéltünk eddig, hogyan tudott kikapcsolódni, miből tudott töltődni, töltekezni?

V.O.: Ő mindenből tudott töltődni. Igen, ez a jó szó. Ő mindenből. Akár a palóznaki jazzpikniken, vagy a VeszprémFeszt-en, annyiszor magával cipelt engem mindenféle koncertre és mondta, hogy „Orsi, nagyon jó lesz, ide el kell mennünk! Csak ülj le és csak hallgassuk! De ha otthon volt és egy könyvet olvasott és átküldött belőle egy lapot vagy egy hintaszékben ült vagy én neki köszönhetem a Balaton iránti szerelmet is. Amikor ott üldögéltünk órákig és csak néztük a vizet, Ő abban is fel tudott töltődni. De igen, a versekben, a zenében, nagyon-nagyon szeretett erről beszélgetni, a jó szó az, hogy a tavaszban, egy szép virágban, a napsütésben. Amikor hétfőn meghalt, akkor én nagyon-nagyon sírtam és azt mondogattam egész nap magamban, hogy: „Hogy mehettél el egy ilyen gyönyörű napon, amikor annyira imádod a napsütést és hetek óta arról beszélünk, hogy jöjjön a tavasz?” Aztán arra gondoltam, hogy persze hogy egy ilyen napon, nem fog egy sírós napon, amikor Ő ünnepli a megújulást, Ő azt a napot választja.

B.Z.: Én is azt gondolom, hogy Ő mindenben fel tudott töltődni. Ugyanúgy a munkában is, hiszen nem véletlenül dolgozott éjjel-nappal és közben persze nagyon sok minden másról beszéltünk; a Campus fesztiválok szervezési munkájában, a YouDay-ben, annyira lelkes volt mindig, ott akart lenni az első pillanattól, hogy fogjuk felépíteni…

P.GY.: A YouDay ötlete közös ötlet volt?

B.Z.: Valójában az ötlet az enyém, de hogy lett belőle valami, az az Ildi érdeme. Rajta kívül, az első pillanattól nem hitt benne senki. Még a Campus Kft. sem. Ildi a sportfejlesztésben is annyira támogató volt mindig. Csinálni kell! Ez különleges lesz! És a kommunikációban is az lett, az előbb említett 33ezer hírnek a 40%-a az DEAC, ami viszi az egyetem hírnevét. Meg tudta érezni az újban a jót, hinni tudott benne és mellé tudott állni, bíztatni tudott. Nem csak hírt adott, hanem gyakorlatilag generálta is azokat a folyamatokat, amiben hinni kellett.

P.GY.: Volt olyan, hogy vitatkozott egyébként Veletek?

B.Z.: Volt.

P.GY. : Harciasan tette vagy azzal a jó kis női, okos rafinériával, amiről már beszéltünk

B.Z.: Az okos rafinériával. Voltak olyan események, amivel nagyon nem értett egyet, a kommunikációját mégis megoldotta. Évekig emlegette, hogy azzal nem értett egyet akkor sem, most sem, de túl vagyunk rajta.

P.GY.: Megint egy kulcs dolog. Ha az ember csinál valamit, és ahhoz lojális, vannak helyzetek, amelyeket mérlegelni kell, okosan, intelligensen kell tudni kezelni.

V.O.: A Debreceni Egyetem híreivel hányszor hívta fel a budapesti barátait, hogy: Figyeljetek, ez nagyon jó! Nálatok szerepelni kell, mert ez nagyon jó lesz! Fáradhatatlanul! A hírek, hogy az országban is terjedjenek, az nagyon-nagy részben neki is köszönhető.

P.GY.: Aki egy kicsit is szakmabeli, az nagyon jól tudja, hogy ez nem megy egyik pillanatról a másikra, még akkor sem, ha kiváló kapcsolatokkal is rendelkezett. A Keleti Főcsatorna Rádió után elkerült Miskolcra. Lehet azt mondani, hogy kicsit háttérbe húzódva, elkötelezetten végezte a munkáját. A szakmája, a Debreceni Egyetem, Debrecen városa viszonyában rendkívül komoly alázattal tudott élni. Volt benne szerintetek bármi tudatosság, hogy a háttérből próbálta ezeket a folyamatokat irányítani?

B.Z.: Abszolút. Szerintem pont ennek a jelképe, amikor rektor Úr azt mondja, hogy ha Tóth Ildi kocsija ott áll az egyetemnél, akkor ott komoly munka folyik. Ha este még mindig ott áll, akkor valami tennivaló van. Pont ezt a szituációt beszéltük rektor úrral, és én is ugyanúgy éreztem, hogy Ildi kocsija ott áll, be lehet nézni hozzá.

V.O.: Az biztos, hogy a VIP kártyáját soha, semmilyen területen nem használta ki. Azokkal együtt, hogy műsorvezető volt, hogy Debrecenben milyen sokan ismerték Őt, és soha semmiből nem akart előnyt kovácsolni. A betegsége is ilyen volt. Akár arra is felülhetett volna, hogy őt emiatt bárki is sajnálja. Nem akart semmivel sem visszaélni. Egészen egyszerűen csak mindent meg akart; ÉLNI. Sokan mondták, akikkel beszélgettem az elmúlt napokban, és én is ezt éreztem, hogy valamiféle bölcsesség vette Őt körül. Azt is elmondta többször, hogy a betegségének nemcsak a kárát, hanem az előnyét is látta, kapott is a betegségtől. 49 év alatt annyit élt, mint mások 100 év alatt sem élnének vagy 2-3 életet is, de nem készült a halálra. Azért azt el kell mondanom, hogy tudom, hogy – lehet a legvégén már elengedte – neki még rengeteg terve volt. Ő még nagyon akart dolgozni és a kórházi ágyban is, folyamatosan dolgozott, az utolsó napon is még.

B.Z.: Igen. Szombaton délután beszéltem vele utoljára. Mondtam neki, hogy: „Ildi,  én nem akarlak zavarni, nem akarlak hívni. Hívjál nyugodtan, úgyis visszahívlak. „Add a feladatot, mert én innen megoldom, leemailezem, letelefonálom.” Szombaton pedig már nem volt olyan jól, én pedig még azt mondtam neki, hogy: „Ildi, olyan erőteljes hangod van, mikor jössz haza?” „Mennék én, ha ezek a csövek nem lennének… Ha nincsenek csövek, akkor meg nem olyan jó…” Valóban úgy volt, hogy mondta nekem többször, hogy a betegsége kapcsán meg akarja élni az életet, amíg lehet, mindenben benne akar lenni. Nem készült meghalni.

P.GY. : Azon hallgatóinknak, akik esetleg nem tudják, hogy valójában milyen betegsége volt, Orsi, nagyon röviden, össze tudnád foglalni? 19-20 évesen kialakult nála egy betegség…

V.O.: Igen, limfómát állapítottak meg nála. Abból, végülis teljesen kigyógyult, kemoterápiát és sugárkezelést kapott, akkoriban – 30 évvel ezelőtt – még nem olyanok voltak a körülmények. Nagymértékben roncsolódott a tüdeje, a szíve a kezelések során. Amikor meggyógyult, pár évre rá jelentkezett a szívbetegsége, a keringésére is hatással volt. Szívműtétje is volt, aztán pacemaker-e is lett. Az utolsó években pedig már a tüdejében folyamatosan termelődött a víz, azért töltötte már ezeket az időket kizárólag kórházban, mert minden nap 1,5-2 liter víz keletkezett a tüdején. Ő mennyire nem ezzel akart foglalkozni… Amikor hétfőn tudtuk már, hogy el fog menni, és Attila (a férje) írt egy üzenetet nekem negyed 5-kor, hogy imádkozzunk érte, hogy könnyű legyen neki az „átkelés”. Amikor még 9-kor nem írt, akkor mondtam a férjemnek, hogy biztos Ildi ebből is kijött, és mindjárt szól Attila, hogy csoda történt és holnap fel fog hívni. Még vasárnap este szíveket küldött, amikor írtam neki, hogy mennyire szeretem és alig várom hogy lássam. Szerintem, amikor Róla beszélünk, muszáj beszélnünk a házasságáról is a férjéről is. Pár percet ennek szenteljünk, mert olyan társat kapott Attila személyében, 18 éve házasok. Nagyon szerencsés volt a férje miatt és Ő ezt pontosan így gondolja, Mi erről rengeteget beszélgettünk. Attila, hozzá képest egy egészen más típus, ő egy nagyon kocka, racionálisabb ember, ugyanakkor viszont nagyon mély érzésű. Ők olyan jól kiegészítették egymást. Ő annyira ott állt mellette mindig, mindenben. Tegnap is és ma is, ha fogunk találkozni, elmondom neki, hogy Ildi kapott egy segítőt az életre és az Attila volt. Nagyon jó házasságuk volt, emiatt is teljes az élete. Amikor arról beszélünk, hogy a munkában megélte, amit csak meg lehetett, akkor azért Ő soha nem volt egyedül és Attila az utolsó pillanatig fogta a kezét.

P.GY.: Sokat repültek együtt. Milyen szimbolikus és átvitt értelme, hogy az ember mi másra vágyódik, mint a repülésre, a szabadságra, fönt abban az éterben… Még talán ősszel is volt egy közös repülésük.

V.O.: Igen, emlékszem, hogy Attila először felvitt – ezt is Ildinek köszönhetem – repülni. Velük mindenképpen jó volt.

P.GY.: A halála óta sokan, sokat beszélgettünk, és aztán jött egy, talán mindenkiben megfogalmazódó ötlet, hogy egy díjat kellene alapítani Ildi emlékére, hiszen fontos volt számára, hogy átadja a tudást, mentorálja a fiatalokat. Kancellár úr, pontosan mi ez a díj? Lehet-e róla már többet tudni?

B.Z.: Ildi létrehozott az egyetemen valamit, amit Sajtóirodának és kommunikációnak hívunk. Szeretnénk egy olyan díjat, ami Róla van elnevezve, leginkább a belső kollégáknak szól és évről évre ez előkerül és ezáltal a mindennapjaikat is meg fogja határozni. Volt az egyetemnek egy „Debreceni Egyetemért” sajtódíj, de az „külsősöknek”. Hol kiadták, hol nem. Erre ezáltal jobban fogunk figyelni.

P.GY.: Ez már idén meghirdetésre kerülhet? Először a szenátus kitüntetési rendszerébe be kell iktatni, 2022-ben már lesz?

B.Z. : Igen. Kár, hogy ez nem később van.

P.GY.: Talán lehet ez minta vagy üzenet értékű azzal kapcsolatban is, hogy ez a szakma fontos!

B.Z.: Nagyon fontos, amit mondtál, hogy ez egy szakma. Nem csak kedv kérdése, hogy valaki csinálja, meg népszerűség, meg képernyőfóbia, hanem ehhez érteni kell. És ha valaki ért hozzá, akkor csodálatos dolgokat tud csinálni, mint amilyeneket Ildi is tudott. Nem csak az egyetemen, hanem előtte is.

V.O.: Amikor tegnap felhívtam a főnökömet, Németh Zsoltot, az MTVA vezetője, hogy el szeretnék jönni ide, mert kizárólagossági szerződésünk van, és mondta, hogy persze jöjjek, tudom ki Ő, és nagyon sajnálom. Mindenki hallott róla. A családja is nagyon szerette Őt, azért lett Ő ilyen, mert nagyon szerető család, ami mögötte volt. Négyen vannak testvérek, Hajdúböszörmény szülötte. Attól hogy, neki nem lett gyereke, az élete pont a családja, a barátai, a férje miatt és a munkája miatt biztosan egészen teljes lett. Emiatt nem is volt benne hiányérzet soha. És amit sokszor elmondanak most vele kapcsolatban; mindig mikor várt valakit, ünneplőbe öltöztette a szívét és mindig ünneplőbe öltöztette a szívét, hogyha valamelyik szerettét várta, ez biztos, hogy olyan dolog, amit meg kell tanulnunk Tőle. Várni, készülni a beszélgetésekre, akár szakmai barátságokra, akár családtagokkal kapcsolatban is. A nőiességéről is beszélnünk kell, mert amikor megjelent valahol, igényes volt, rendkívül elegáns, mintha mindig Franciaországból jött volna haza modellként. Amikor én még itt dolgoztam, úgy 10 évvel ezelőtt még sokkal kihívóbban öltözködtem, és mikor a főnökünk, Széles Tamás mondta, hogy nem jó Orsi, hogy mindig ilyen mini szoknyákban jársz. Ekkor Ildi azt mondta: Tamás, meg kell neki engedni, mert meglátod, néhány év múlva-ezt minden nőnek meg kell engedni – mert aztán rátalál a stílusára, azt hogy én rátaláltam, azt nagy részben, neki köszönhetem.

P.GY.: Eszembe jut egy történet. Mióta sajtófőnök lett a Debreceni Egyetemen, egyértelmű volt számára, hogy Ő bármikor kerülhet egy olyan helyzetbe, amikor változik a program vagy véletlenszerű dolgok történnek és például oda kell állnia a professzorok elé. Azt vallotta, hogy ő a Debreceni Egyetemet öltözetében, megjelenésében éppúgy képviseli, mint ahogyan a munkáját is végezte. Mindig rendben volt a haja, elegáns volt, adekvát volt a mindennapi munkához, de benne volt az, hogy ha be kell ugrani valahová, akkor ne az legyen, hogy itt vagyok egy szakadt pólóban, amit ugyancsak szeretett hordani, azt tudjuk jól.

V.O.: Mindenben szerette a szépet. A ruhákban, a festményekben, a lakberendezésben, olyan fejlett szépérzéke volt, egész egyszerűen ez hozzátartozott. Még egy kedves történetet, ha elmondhatok… Az első autómhoz kapcsolódik, amit még a Debrecen Televíziónál vettem és ezt Ildi férje, Attila nem tudja, – remélem nem fogunk így utólag kikapni. Akkor vettem az első autóm, ami elég olcsó volt, Ildi akkor vett 3 pár cipőt. Attila hagyta egyébként neki, hogy vásároljon, elképesztően nagyvonalú volt vele. Kiverte a biztosítékot Attilánál, amikor megérkezett még ez a 3 pár cipő… és akkor azt mondtuk Attilának, hogy én kölcsönkértem tőlük az első autómra. Megköszöntem Attilának a kölcsönt, ez olyan kedves, cinkos titkunk volt, tudom, hogy Attila nem fog ezért haragudni. Mindig mondta, hogy egy nőnek mindig szépnek, csinosnak kell lenni. Az Ő feleségének szép dolgokban kell járni, szép autóval kell járni… Büszke is volt mindig erre.

P.GY.: Beszéljünk még arról az imacsoportról, ami létrejött. Az a fantasztikus ereje, hogy Ildi hozta létre, „Imádság Ildiért” és aztán kiegészítette, hogy „és egymásért”. Mi a közös feladatunk, akár abban, hogy ez a csoport megmaradjon? Milyen módon ezt tovább vinni?

V.O.: Aki akar csatlakozni ehhez a csoporthoz, még most is megteheti. Bátran írja bele mindenki az érzéseit, vagy az emlékeit, fotóit. Elindult magától. Olyanok is írnak, akik elmondják, hogy nem volt már szoros a kapcsolat köztük az elmúlt években, de mégis meg akarják osztani a gondolataikat… és egyszerűen nem tudja az ember megállni, hogy ne írja oda , az elmúlt napokban ezt a csoportot figyelem, olyan jó érzés, hogy „nem vagyok egyedül” ebben a veszteségben, ebben a gyászban. Nagyon vallásos családból származik Ő, és a hit felé igazán visszatalált az utolsó időben. Nagyon sok erőt adott neki és erről beszélt is. Kevesen vállalják fel ennyire nyíltan, hogy újra visszatalálnak a hitükhöz. Sokszor elmondta, hogy bátorítására, erősítésére vannak azok a szavak. Sokat gondolkodott az imacsoporton, hogy felvállalja-e. Azt mondtam neki, már csak azért is jó, hogy érezze, mennyien szeretik.

P.GY.: Lényeges dologra tapintottál. Korábban is beszéltünk arról, hogy miként tudta önmagát felvállalni, milyen komoly üzenete van mindannyiunk számára ennek. Azt is fel lehet vállalni, hogy én most nem vagyok olyan jól, létrehozom ezt az imacsoportot és kérlek Benneteket, hogy segítsetek. Erején felül is ezt akarta mindig mutatni, hogy jól van, kívülről nem lehetett látni, hogy nehézségei voltak. Talán ennek is üzenete lehet, hogy, merjünk egymásba kapaszkodni, hogy ha baj van, vagy egymástól segítséget kérni és ebben ez a fajta kollektív gyászfeldolgozás rendkívül nagy erővel bír. Nem is találkoztam még ehhez hasonlóval. Hihetetlen ereje volt ebben is, és Ortutay Dóra nevét meg kell még említeni. Dóri volt bent még vasárnap nála, masszírozta a lábát, a kezét Dóri nagyon-nagyon sokat segített neki. Sok terve volt még, ezt tudjuk, mégis sok minden vágya teljesült. Ha azt nézzük, hogy szerető, kollegális közeg vette körül. Hogy érzitek, lehet azt mondani, hogy teljes volt az Ő élete? 49 évével, ami lehetett volna sokkal több persze.

B.Z.: Amit megélt, az teljes volt. Több élet is volt… Ahogy most kinéz, Ő egy legendává fog válni.

V.O.: Én biztos, hogy tenni fogok azért, hogy Ő legenda lehessen. Én még nem tudom azt mondani, hogy teljes volt az élete, mert én még azt hittem, hogy annyira sok időnk van, és hogy még Ő annyi mindenben ott lesz mellettem és fog nekem segíteni. Ezért nekem még azt mondani, hogy igen, lehet, hogy mindent megélt… nekem még olyan nagy szükségem lett volna rá mindenben. Most ez nagyon nehéz és próbálok arra gondolni, hogy valahol ott lesz, vigyázni fog rám vagy fentről segít.

B.Z: Még azzal egészíteném ki, hogy bizonyos szituációkban azt fogjuk mondani, hogy: Na, erre Tóth Ildi mit mondana? Nyilván nekünk is hatalmas űr és hatalmas hiány az, hogy a most, a közel és távol jövőben nem tudunk együtt dolgozni és az Úr adta, az Úr elvette, ezzel nem tudunk mit csinálni, de azzal tudunk, hogy az emlékét méltó módon fent tartsuk és segítsük azt, ami az Orsi célja is.

V.O.: Eddig is úgy éltem az életemet, hogy a fejemben voltak a gondolatai. Pontosan tudom, hogy mire, mikor, mit mond. Az élet minden szituációjára én kaptam receptet.

P.GY.: Kimondhatjuk, hogy Ő itt marad közöttünk valamilyen módon. Múlt héten arra kért, hogy menjek be hozzá. Meg is volt beszélve, konkrétan a szerdai nap, ezt sajnos már nem tudtuk teljesíteni…bennem maradt egy nagyon furcsa érzés.  Ha tudtátok volna, hogy meghal, mi lett volna az az utolsó mondat, amit tudtatok volna neki mondani? Volt ilyen a fejetekben? Ami már nem itt, a földi életre szól, hanem egyfajta útravaló. Mit mondtatok volna neki?

V.O.: Azt mondtam volna, -bár az utolsó üzenetem neki az volt, hogy alig várom, hogy lássalak és annyira szeretlek! Azt mondanám neki, hogy: Köszönöm, hogy kiválasztottál engem, és fogtad a kezemet és arra kérlek, hogy mindig fogd a kezem, hogy aztán együtt legyünk örökre.

B.Z.: Hát, ha a feltétel az lett volna, hogy tudjuk, hogy egy napon belül meghal, én is csak a köszönömöt tudtam volna mondani.

P.GY.: „Maradj meg ilyennek!” -én pedig talán ezt. Éreztek-e olyat Vele kapcsolatban, hogy mintha valami itt volna belőle és azért vagyunk ilyen sokan, hogy valamilyen formában vigyük tovább.

V.O.: Itt maradtak színek, érzések, a napsütés belőle.

P.GY.: A színekről nem is beszéltünk, pedig annyira színes volt. Színesbe öltözött, sosem hordott feketét. Nagyon szépen köszönöm Nektek ezt a beszélgetést. Nem volt könnyű egyikőnknek sem. Szerintem nagyon örült volna, hogy nem sírva, hanem olykor mosolyogva tudtuk Őt feleleveníteni. A díj által tovább fog élni az a minőség, amit Ő képviselt és ez üzenet lehet a fiatalok számára.

B.Z.: Van az a fotó, amely megjelent az egyetem oldalán a gyászhír kapcsán, azt a fotót Ő néhány napja elkérte.

V.O.: Nagyon-nagyon szép azon a képen. Azon a képen nagyon Ő.

B.Z.: Igen, mindannyian azt mondtuk, hogy olyan, mintha élőben nézne ránk arról a fotóról.

P.GY.: Igen, sugárzó rajta. őrizzük meg ezeket az értékeket.