Nyitott kézzel szeretni – A minta, a jó minta mindig tovább megy!

Vargáné Aranyász Éva, a debreceni Boldogfalva Óvoda intézményvezetője. A „Méltóság mezeje” társadalmi szemléletformáló program kapcsán találkoztam, akkor még csoportban gyakorló óvónőként Ő rakta össze az óvodai tematikát. Az óvodások sajnálatos módon maguk is találkoznak nehézségekkel, velük kudarcokról, elakadásokról beszélgetni talán elsőre meghökkentő mégis talán természetes része az életnek. Karl Rogers „Nyitott kézzel szeretni” gondolatisága alapvetése volt a gondoskodásra nevelésről szóló társadalmi szemléletformáló programnak.

V.A.É.: Nagyon összecseng ez a gondolat azzal a programtervvel, amit összeállítottam annak idején. Nyilván, bele kellett venni az óvodáskorú gyerekek életkori sajátosságait. Úgy próbáltam megközelíteni ezt az egész témát, kérdést, ezeket a tematikus beszélgetéseket, hogy számukra is megfogható legyen. Egyrészt a játékosság figyelembe vételével, másrészt minél több érzékszervet bevonó tapasztalással. Ebben ott van a kéz, ott van a tapintás, ott van az a mozdulat és sok minden más is, ami a gyerekekben alapvetően benne van, szunnyad és csak a felszínre kell hozni.

P.GY.: Az említett Nyitott kézzel szeretni története arról szól, hogy van egy könyörületes személy, aki látta, hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, mindenáron segíteni akart neki. Gyengéden próbálta a szálakat széthúzni, kiszabadítani a kijáratot. A pillangó ki is szabadult, kibújt a bábból, viszont bizonytalanul bukdácsolt tovább, nem tudott repülni. Az írás szerint ez a könyörületes személy nem volt birtokában annak a tudásnak, hogy a pillangónak meg kell erősödnie, mialatt kibújik a bábból, csak akkor fog tudni repülni. Az óvodás korosztállyal átvitt értelemben miként, hogyan lehet erről a témáról beszélgetni. A történet úgy folytatódik tovább, hogy a pillangó megrövidített életét itt töltötte e Földön, ahol megismerte a szabadságot. Erre a jelenségre mondta Karl Rogers, hogy „Nyitott kézzel szeretni”, ami egy olyan tapasztalat, ami lassan érik meg az emberben. Milyen tapasztalatod van, az óvodások mennyire tudnak képi dolgokban is gondolkodni? Életkoruknak megfelelően hogyan segített az érzékszerveken keresztüli edukálás?

V.A.É.: Azt gondolom, hogy a gyerekek nagyon tudnak, persze rá kell irányítani a figyelmüket. Ez a program azért is volt számunkra nagyon hatékony – azóta is használjuk egyébként, mint szociális kompetencia-fejlesztő programot – mert pontosan azokra a képi dolgokra irányította rá a figyelmüket. Röviden összefoglalva: ez egy segítő gyereknek a figurája, aki köré csoportosulnak ezek a tematikus beszélgetések. Ez a kisgyerek érzékszervei, testrészei alapján lassan, hétről-hétre, hónapról-hónapra épül fel, mint egy puzzle. A végén az óvoda logóján látható kisgyerekhez hasonló emberke fog kialakulni, akire ők is szeretnének hasonlítani. Néhány érzékszervet, testrészt mondanék témának. Egyik téma volt: A gondoskodás, betegség. Ott a segítő kezek. Értékek, öröm, boldogság témánál a mosolygó száj. Kapcsoljuk a képhez ezeket a beszélgetéseket. Vagy a figyelmes fülek, hogy halljuk meg a másik problémáját. Vagy a különböző jó illatokat érző orr. Mindannyian mások vagyunk, mik a mi különbözőségeink. Ilyen érzékszerveket, testrészeket kapcsoltunk össze, ezeket a témákat úgy dolgoztuk fel, hogy ezekhez a testrészekhez, érzékszervekkel kapcsolatos szituációs játékok, drámajátékok, irodalmi, zenei anyagok segítségével közelítettünk a gyerekekhez. Sok éve már, hogy dolgozunk ezekkel a témákkal, csak el kell őket indítani! Nagyon hamar kapcsolódnak, érzik, megértik a lényegét. Bármennyire is távolról kezdjük el a témát feldolgozni, a gyerekek nagyon hamar elérkezünk oda, hogy konkrét dolgokat mondanak a gyerekek. Olyan egy idő után, mintha kihúznánk egy gumilabdából a szelepet és jön a gyerekekből ki a sok gondolat, érzés, ami eddig bent lapult. Sikerül felszínre hozni a képek segítségével.

P.GY.: Sokakban felmerülhet – lehet, hogy benned is felmerült – merjünk-e ebbe belevágni, ha igen, akkor hogyan…Volt-e benned félelem? Ha igen, hogyan tudtad ezt félretenni? Honnan jött az a bátorság, hogy igent mondj és belevágj a programba?

V.A.É.: Óriási dilemma volt bennem. Abszolút tudtam ennek a programnak a céljával azonosulni, de bennem volt az is, hogy kevés leszek ehhez; kellene hozzá egy pszichológus, kellene olyan külső szakember, aki tudja egy ilyen beszélgetés során felmerülő problémáknak a kezelését, meddig hallgathatom, mikor kell közbe lépnem, mi az, amit mondhatok, hogyan kell lezárni… Rengeteg kérdés volt bennem, bátortalanul is kezdtem. Az első alkalmak azonban annyira meglepően zajlottak, hogy néhány mondat után – emlékszem a legelső alkalomra – egy kislány mikor megszólalt, úgy tűnt mintha nem is odatartozna, amit mond. Azt kezdte mondani, hogy neki a kutyája meghalt. Erről akart beszélgetni. Remekül lehetett kapcsolódni. Kiderült néhány alakalom után, hogy nem is szükséges nekem „bölcsnek” lenni, vagy olyan tanult mondatokat mondani, mint szakember, hanem elég őket meghallgatni, apró módon lereagálni. Sokszor csak azt szeretnék, hogy meghallgassuk őket. , megoszthassák a többiekkel. Ehhez kell egy támogató, bizalmat hozó közeg is.

P.GY.: Óvodáskorú gyerekeknél a szülőkkel való kapcsolat nagyon fontos. Mindenféle rezdülés fontos a gyerekeken. Ha már itt veszteségekről is beszélgetünk, mennyire könnyű ma együttműködni a családokkal olyan esetekben, amikor való veszteségélményük van, akárcsak annak apropóján, hogy valaki beteg lett, súlyosodott az állapota. Amikor családon belüli veszteségről van tudomásotok – szerencsés persze, ha ezt a szülő is megosztja veletek – hogyan kezelitek ezeket a helyzeteket?

V.A.É: Teljesen aktuális a téma. Nemcsak a pandémia ideje alatt, hanem állandóan törekszünk a szülőkkel egy olyan meghitt, bizalmi kapcsolatot kialakítani, amelyben elmondhatják azokat a dolgokat, amelyeket nyilván megoszthatók és a gyerekek fejlődése érdekében fontos, hogy tudjunk. Sok esetben keresnek bennünket, kezdeményezéseink vannak, fogadóórákon segítséget kérnek. Egyszerűen csak elmondják, hogy mire számítsunk, mi történt a családban. Az elmúlt időszakban sajnos több olyan családunk is volt, ahol komoly betegségekkel küzdöttek a szülők. Konkrétan daganatos betegségekkel is. Nyilván ilyenkor a szülők is érzékenyebbek, nagyon nehéz folyamaton mennek keresztül, ami a gyerekeken is meglátszik. Amikor tudjuk a problémát, tudunk egy olyan időközeget vonni a gyerek köré, ahol a gyerek is meg tudja osztani az érzéseit, gondolatait. Konkrét dolgot szeretnék mondani, ami a múlt héten történt, elevenen él bennünk. Egy kislány apukájának volt a temetése. Látszólag egészen addig nem volt semmi különös a viselkedésében, nem tapasztaltunk változást, amin csodálkoztunk is. A temetés után 2 nappal bent voltam a csoportban, jókedvűen játszott, részt vett a tevékenységben, egészen addig, amíg egy másik kislány véletlenül beütötte az ujját és el nem kezdett sírni. Ahogy meglátta, hogy sír ez a kislány, ő is elkezdett sírni. Amikor az óvónéni megkérdezte tőle, hogy mi a baj, akkor mondta, hogy hétfőn egy temetésen volt és nagyon sokat sírt. Olyan jó volt látni ebben a megrendítő helyzetben, hogy reagál erre egy óvónő. Azonnal ölébe vette, leült a szőnyeg közepére, maga köré vonta a többi gyereket, akik a közelben játszottak és nagyon finoman elkezdett beszélgetni velük. Tudjuk, hogy most szomorú, nem emeljük ki, hogy mi a probléma, hanem inkább azt, hogy hogyan tudunk neki segíteni. Amikor ez a kérdés elhangzik a gyerekek felé, akkor ők már záporoznak a válaszokkal. Sok olyan dolog van ezek között a válaszok között, amelyeket ők azonnal meg is tudnak válaszolni. Például: „Szeretném őt megsimogatni.” Akkor meg kell kérdezni, hogy szeretné-e. Ha azt mondja, hogy igen, akkor azonnal indulnak a simogató kezek. 8-10 gyerek hol a kezével, lábával, ahol érte, elkezdte simogatni, látszott az arcán, hogy oldódik, a végén mosolyogni kezdett annyira jólesett neki. Sokszor ennyi elég is. Nehéz helyzetek ezek, az óvónőkkel sokat beszélgetünk erről. Az utóbbi 2 évben el is indítottuk, hogy egy belső önképzés keretében, egymásnak segítséget adva, megosztjuk ezeket a szituációkat. A gyerekeknek is elérhetővé tesszük, szociális kompetencia-fejlesztő programként, amit a „Méltóság mezeje” programban mi már tapasztalatból használtunk. Fontos dolognak tartom, mert az elmúlt 2 év alatt is láttuk, érzékeltük a szülőkön a feszültséget, a különböző helyzetekhez való alkalmazkodás nehézségeit. A gyerekek valahogy rugalmasabbak voltak. Ők azt viselték nehezen, amikor nem lehetett óvodába járni. Amikor újra közösségben voltak, akkor ezek a feszültségek már oldódtak. Naponta hallottunk olyan történeteket, amit meg kellett hallgatnunk és kezelnünk kellett.

P.GY.: A veszteség-élmény kapcsán szoktuk az őszinte kommunikáció fontosságát hangsúlyozni. Ennek a mikéntje hogyan valósul meg? Amikor beszélgetünk, meddig engedjük a beszélgetést, hagyjuk-e beszélni? Fontos része talán ennek a folyamatnak. Ha azokra a szülőkre gondolunk, akik önmaguk is félnek attól, hogy egy rossz hírt – akárcsak egy nagymama betegségét – hogyan közöljenek a gyerekükkel. Mit gondolsz, mi a tapasztalatod, valójában meg lehet-e, meg kell-e védeni, óvni a gyerekeket mindentől? Ez a fajta őszinte kommunikáció mit is jelent ennél a korosztálynál?

V.A.É.: Minden ilyen nehéz témát az életkoruknak megfelelően, szinten és mértékig kell megosztani a gyerekekkel. Ha ebben bölcs egy család, akkor maguktól megteszik, de volt már rá példa, hogy az óvónőktől is segítséget kértek. Nyilván amikor meghaladja a kompetenciánkat, akkor mi is inkább szakmai segítséget kérünk. De azt kell, hogy mondjam, ez a ritkább. Nyilván a szülők sem akarják megosztani szélesebb körben a problémájukat. Sok esetben segítünk azzal, hogy amikor meghallgatjuk a problémájukat. Leggyakrabban úgy érkeznek, hogy otthonról már kaptak egy információt. Ez sokszor több, mint amit nekik tudniuk kell, vagy elbírható lenne.

P.GY.: Mi az, amitől tényleg nem tudjuk megóvni a gyermeket, mi az az őszinte kommunikáció, amivel kommunikálunk, mi az, ami elfogadható? Lehet neki azt mondani például, hogy nagyon megértem, hogy Te szomorú vagy és ez egy nagyon rossz helyzet, megértelek Téged? Az életkoruknak megfelelően mit jelent ez?

V.A.É.: A tények, azok tények, azt gondolom. Valakinek az elvesztése, hiánya fokozottan jelen lesz a gyermek életében, ezt biztos, hogy nem tudjuk „megspórolni”. Ezt át fogja élni mindenképpen. Amit gondolom, hogy mi tehetünk, mint egy óvoda, mint egy gyermek-közösség, felnőttközösség a gyermek körül, az az, hogy biztosítjuk arról, hogy megértjük, néha az is segít, hogy ha saját példát, egy személyes példán keresztül mesélünk. Akár „Én is voltam ilyen helyzetben, nekem az segített, hogy… sokat gondoltam arra, aki nagyon hiányzik, lerajzoltam Őt sokszor, kitettem a képet… „ Lehet olyan dolgokat elővenni a saját életünkből is, amitől a gyerek azt érzi, hogy nincs egyedül a problémájával. Nagyon sokszor mi itt az óvodában, hogyha ilyen veszteség ér valakit, inkább egy kicsit a természet körforgásáról beszélünk, az élet körforgásáról. A gyerekek annyira fogékonyak, hogy ők maguktól is azonnal, automatikusan összehozzák. Rajzolunk életfát, a négy évszak fáját, milyen a fa, mit élünk meg, milyen a hangulata… Ezekkel próbáljuk az élet elejét, végét, a természetes forgását, természetességét érzékeltetni, ez velünk van, ez az élet rendje. Nyilván egy idősebb embernél ez könnyebb, mint például egy fiatal édesapánál. Nem is várnak tőlünk többet, csak tényleg támogatást, megértést, elfogadást, türelmet, toleranciát. Ha ezt megkapják, akkor kevesebb sérüléssel tudnak túljutni egy ilyen veszteségen.

P.GY.: Csak beszéljünk még egy kicsit erről az őszinteségről, hiszen Te gyakorló óvónőként megtapasztaltad, hogy ez működik, de nagyon sok család akár generációkon át hozz magával azt, hogy a betegség folyamatába nem kell bevonni a gyereket. Említetted azt az óvodáskorú kislányt, aki részt vett a temetésen. Nagyon sokszor az is dilemma a szülők részéről, hogy egyáltalán a temetésre elvigyék-e, sőt sokszor tapasztalható, hogy magát, a temetés tényét sem mondják el, mert féltik a gyermeket. Ennek a hallgatásnak, elfojtásnak lehet-e következménye, kockázata, például az alvászavar, vagy olyan pszichoszomatikus tünetek, ami a gyermek viselkedésében megjelenik? Ebben miként tudtok együttműködni a szülőkkel, hogy ha le akarnánk fordítani napi szintre?  Milyen  gyakorlati kapaszkodót tudnál adni azoknak, akik valójában tényleg magukat is féltik egy ilyen szituációban?

V.A.É.: Azért nehéz ez a kérdés, mert nyilván ilyenkor az „ottmaradó” szülő szenved és neki még arra is külön energiát, vagy figyelmet kell fordítani, hogy a gyermeket hogyan bátorítsa, hogyan álljon talpra maga a család. Személy szerint én nem vagyok híve a tabuknak, de továbbra is azt hangsúlyozom, hogy életkornak és az egyéni fejlettségének megfelelő mértékben. Minden családnak magának kell éreznie és tudnia, hogy mennyit bír el a gyermek, mert köztük is óriási különbségek vannak, de valamilyen szinten meg kell velük osztani azt a folyamatot, amin keresztül mennek. Más a helyzet, amikor ez egy hosszabb folyamat, de lehet látni a végét. Más az, amikor teljesen váratlan esemény, nem tud rá felkészülni senki. Óriási különbség van a kettő között. Egy idős beteg nagymamát vagy dédnagymamát meglátogatni szerintem fontos. Nem kell a gyerekeknek annyira részletezni az állapotát, de azt, hogy már idős, öreg, nagyon-nagyon sokat fájnak a testrészei, ezeket el lehet nekik mondani. A saját családomban is így teszek. Az unokáim részesei a dédnagymamák betegségeinek, amikor gyógyulnak, amikor ápolják őket a családtagok, elmennek meglátogatni a gyermekeim az unokáimmal együtt. Ilyenkor látják azt is a gyerekek, hogy mekkora örömet okoznak ezzel, hogy ők megnézik, hogy hogy van a dédi. Ezeket a dolgokat nem kell előlük elzárni. Sokkal jobban meg fogják érteni, hogy hová tűnt, mi lett vele és miért történt az egész. Azt gondolom, hogy van egy része, amit mindenképpen meg kell velük osztani.

P.GY.: Mennyire használ, mennyire fogyaszt ma az óvodás korosztály közösségi média tartalmakat? Gondolok itt arra, hogy egy-egy rajzfilmet, kisfilmet Youtube-on vagy interneten keresztül néznek, az információáramlás olyan tartalmakat is eléjük dob, ami nem feltétlenül az ő életkoruknak szól. Ez a szemléletformáló program segít esetleg abban is, hogy akár merjenek kérdezni, nemcsak veszteségekkel kapcsolatosan, hanem bármi mással? A világ egyre nyitottabbnak tűnik, jó és rossz értelemben, amelynek az óvodás korosztály is ki van téve.

V.A.É.: Igen, én is ezt látom, és egyre nehezebb megszűrni azokat a tartalmakat, amelyek nem nekik valók. Küzdünk naponta, sok beszélgetésünk van a szülőkkel is ezzel kapcsolatban. Ennek a szemléletformáló programnak is a lényege, hogy a pedagógusok mintát adhatnak, választási lehetőségeket kínálhatnak, lehetőséget arra, hogy másfajta viselkedésformákat is kipróbálhatnak a gyerekek. Ez egy nagyon lassú, aprólékos, tudatosan felépített munka, egy nagyon hosszú folyamat. Azt tapasztaljuk, hogy az együttélés, együttműködési képességek nagyon sok támogatást igényelnek a mai gyerekeknél. Ebben benne van, amiről beszélgettünk éppen, mindenféle tartalmak, amik nem nekik valók, nem igazán tesznek jót nekik, nem jó irányba viszik ezeket a képességeket. Nagyon fontos ebben az életkorban is már a szociális érzékenységet valahogy fejleszteni a gyerekekben, előhívni az egyébként bennük levő képességeket. Ezzel tudjuk az együttélés és együttműködési képességeiket is támogatni és fejleszteni.

P.GY.: Melyek azok a kompetenciák, amiket fejlesztett a szemléletformáló program?

V.A.É. : Az egymásra odafigyelést, az egymásról való gondoskodást, azt mindenképpen. Talán a mások elfogadását, a toleranciát, az együttérzést. Ez egy nagyon fontos fogalom: az együttérzés. Benne van a gyerekekben, de ahogyan az életkoruk megy egyre előre, talán egyre kevésbé. A mai világban ez egy „kiveszni látszó” érték. Azért fontos, hogy az óvodában 6-7 éves korukig ezt erősítsük, mert az alapvető személyiségjegyeik ekkor alakulnak ki. Hiszem azt, hogy ezt tovább is tudják vinni felnőtt korukra.

P.GY.: Az életvégi emberi méltóság kérdéséről is szó volt a Méltóság mezeje program kapcsán. Az óvodáskorú gyermek is ki van téve  veszteség élményében megélt szorongásnak, most csak aktuálisan a szomszédban zajló háborúra is utalhatunk. Mennyire látod, hogy a gondoskodásra neveléssel a „bevonódás” vagy a „szolgálatra való nyitottságuk”, készségük is fejlődik? A segítségnyújtás, a gondoskodásra való készség ott van bennük.

V.A.É.: Így van. Konkrét példám van erre. Egy másik óvodai közegben lévő gyerekek jöttek támogatni hozzánk érkező ukrán családokat. Két nappal ezelőtt, hogy ezek a gyerekek együtt játszanak és az itthoni, magyar kislány átöleli a vállát a másik két kislánynak és viszi őket játszani. Ez mindent leír, mert hogyha egy család így gondolkodik, hogy segíteni akar máson és gondoskodni akar, akkor az a gyermekben is benne lesz és tovább viszi ezt az érzést. Oly természetes módon nyílnak meg, ők nem is tudják, milyen nagy dolgot tesznek, nekik ez valahogy természetes. A minta, a jó minta mindig tovább megy!

P.GY.: Ez egyfajta transzferhatásként ment tovább. Milyen kreatív tevékenységek által próbáljátok oldani még a beszélgetések mentén a gyermekeket?  Egy-két konkrét példát tudnál mondani, hogy mi az, ami mondjuk az óvodás korosztályt leköti, segít és akár otthon szülők, nagyszülők tudnak velük tevékenyen folytatni? Mi az, ami működik?

V.A.É.: Ami nagyon működik az óvodai közösségben természetesen azok a játékok. Vannak olyan játékok, mint a „Nevető sapka”, a „Grimasz tükör” vagy a „Füllentős” játék. Ezek azok a játékok, amelyek kis csoportokban játszhatók, rendkívül jó hangulatot csinálnak, teljesen oldja a gyerekekben a feszültséget. Amit nagyon szívesen alkalmazunk még, azok a kreatív kézműves tevékenységek, amelyek közben nagyon jól lehet beszélgetni. Mély beszélgetések is kialakulnak. Ezeket otthon is lehet alkalmazni, egy-egy témához kapcsolódva. Ma már olyan széles skálán mozognak ezek az interneten, bármit lehet találni. Egy-egy témához is érdemes keresni, mi is ezeket alkalmazzuk. Most éppen azon dolgozunk, hogy egy olyan szakirodalmi gyűjteményt állítsunk össze, ami ehhez az egész kompetencia-fejlesztéshez kapcsolódik, illetve egy játékgyűjteményt és egy irodalmi-zenei gyűjteményt. Ez egy olyan tárház lesz, amiből bármikor, bárki meríthet. Jókedvűen, közösségben megélve ezeket a helyzeteket feldolgozni, kicsit a művészetterápiához is hasonlítható.

P.GY.: Az óvodás gyermekek olvasni még többnyire nem tudnak, de ezek az irodalmi gyűjtemények, akár már bölcsődében is jelen vannak, mondókák formájában. Az elakadások, a félelmekkel való szembenézés már akkor megjelenik, rendkívül hasznos, hiánytpótló gyűjtemény lesz ez. Így a műsor végén mindig van egy nyitott mondat, ami egyfajta befejezetlen mondat, amit szeretném, ha befejeznél. Ha azt mondom Neked, hogy Bátor vagyok, mert… akkor azt Vargáné Aranyász Éva, aki a „Méltóság mezeje” programnak az óvodai tematikáját kidolgozta, jelenleg a Boldogfalva Óvoda intézményvezetője, többszörös nagymama, hogyan fejezné be?

V.A.É.: Bátor vagyok, mert ki merem fejezni az érzéseimet és bátor vagyok, mert ki merem mutatni, hogy SZERETLEK.

P.GY.: Ez nagyon ideillő volt. Köszönöm szépen a beszélgetést, az őszinteséget, nyitottságot. Kívánok neked, nektek további sok erőt és olyan segítő gondolatokat, amelyek előre visznek és sok család életében tudtok tapintható segítséget nyújtani. Fontos felismerés egy ilyen beszélgetés után, hogy nagyon sok esetben nem az anyagi segítség az, ami a legfontosabb, hanem az, hogy nem érzik magukat egyedül a veszteségélmény okán a családtagok. Társra találnak a problémában és ebben a folyamatban az óvoda, az óvónők részéről, vagy  – ahogyan hallhattuk  – az óvodástársak részéről is.